GYÁSZMISE

Uram, nézd: ember lettem, hitetlen és pogány,
hogyha halottat látok, csak nézek ostobán.
Feléd fordultam mindig, ha a szálak remegtek,
és jól esett hazudnom sajgó önérzetemnek.
Az én szivem is izzott nagyon sok éjszaka,
lihegve felriadtam, hívott a vér szava,
de nem töprengtem rajta, tőlem csak annyi tellett,
hogy álmaim megéljem: mentem, ha menni kellett.
Én úgy szerettem élni az utcán bandukolva
(de zárójelbe téve, mint hogyha semmi volna)…
Titokban megjegyeztem, talán több is lehetnél.
A pillanatban hittem, de folyton megjelentél.

Uram, házadban jártam, hallgattam az imákat,
melyek a padsorokból hozzád, az égbe szállnak.
Oly idegen volt minden, mintha Új-Guineában
a pápuákat látnám, kifestve, őrült táncban...
Másképp hangzott az ének és a liturgia,
Valahogy azt éreztem, hogy az ember fia
megváltozott, mióta utoljára kerestem.
Talán már nem is ő függ a vérmosta kereszten.
Motyogva búcsúztatta a vén pap a halottat:
„...Teréz testvérünk lelkét magadhoz szólítottad.”
Uram, szóltam magamban, elnyelve könnyeim:
Bocsásd meg bűneim, és szólj hozzám megint!

Uram, régóta hallgatsz, és én sem kérdezek.
Nem tudom, jobb-e így, hogy nem vagyok veled.
Sok éve jártam erre, szörnyű széllel szívemben,
akkor remegve sírtam, de most szemem se rebben.
Az első sorban ültünk, a gyászoló család.
Égő szemekkel néztem házad fehér falát.
Kongott az ürességtől a hatalmas terem,
és meglepődve láttam, az oltár dísztelen.
A zsoltár magnóról szólt: „...az úr a pásztorom.”
A szentbeszéd igéit hallgatni sem birom:
Uram, nem hiszek benned, míg itt e holttetem:
bárány a farkasok közt, ne irgalmazz nekem!