Az előző fejezet itt olvasható.

-- Bocsáss meg… igazad van. Mit lehet tenni… Elintézem valahogy, majd jövök. Ne sírj…

Nehéz szívvel hagyta ott a feleségét Nagy Mihály, nehéz szívvel készült, hogy a gyerek sorsát valahogy elboronálja. Halkan csukta be maga mögött az ajtót. Ijedten látta, hogy a gyerek nincs a konyában. Sem a folyosón. Kapta le a csákóját a fogasról és szaporán, kettesével vette lefelé a lépcsőket, kapaszkodva a korlátba, hogy el ne essen. Kifordult a kapun és kissé megnyugodva látta, hogy mintegy ötven-hatvan lépésre a háztól, ott ült a gyerek a járdaszélen. Lassan közeledett hozzá, majd ő maga is leült mellé. Jó ideig szótlanul ültek, az őrmester próbált valami értelmes mondandót összeeszkábálni a fejében, egyensúlyt találni a felesége és a gyerek iránti érzések kuszaságában. Önmagát is meglepte, hogy az alig huszonnégy óra, mióta a gyereket ismeri, mennyire hozzákötötte. Ő el tudta választani Janika és az új János személyét, férfias logikával… legálabb is úgy érezte. Lehet, hogy Sebestyén doktornak van igaza? Ott a lakásban látnia kellett, hogy Zsófia anyai érzései kizárják a gyerek befogadását. Bele kellett nyugodnia, hogy nincs jó megoldás. Hogyan mondja meg, hogy a köztük ki nem mondott, de hallgatólagosan elfogadott terv, megvalósíthatatlan?

A gyerek törte meg a csendet.

-- Ne bánja! Úgyse szeretnék én élni ilyen nagy házban. Még egy kutya sincs.

***

6. fejezet

1948

Nagy János, immár több mint három éve élte az állami gondozottak hányatott életét. MF56196 szám alatt iktatva, nyilvántartva, többnyire kihasználva gondozás címe alatt. Köznyelven csak úgy ismert, mint; lelenc. Sok-sok emlékezetes élmény zsúfolódott össze az elmúlt években, de így is a hiány gyakran nyugtalan érzésekkel töltötte el. Mintha tegnap történt volna, hogy az orosz katonakonyha körül téblábolt, a fekete kenyér savanykás szaga még mindig az orrában van, Ljovka az ukrán pék-őrmester búcsú szavai még ma is a fülébe csengenek.

-- Beregisz na szibjá, malcsugán. – vajon merre járhat a barátja, hazatalált–e. Hol süti a kenyeret, vajon él-e?

És a rendőr?

A keresztapja.

Történt egyszer, van annak már talán két éve is, hogy óraszünetben egynéhány suhanc egymást túllicitálva az apjukkal kérkedtek az iskola udvaron.

-- Az én apám egy T-34–est puszta kézzel robbantott fel a fronton.

-- Csak vigyázz, meg ne hallja egy ruszki, mert visznek Szibériába, az apáddal együtt.

-- Azt hiszed, az apám csak úgy hagyná?

-- Az semmi, - vágott közbe a másik, - az én apám olyan erős, hogy egymaga húzta ki a sárba ragadt kocsit a malomnál, búzástul, lovastul.

-- Hiszi a pici.

-- Tanuk vannak rá.

-- Az én keresztapám, - szólt bele a vitába Jani, maga is meglepődött a keresztapán, aztán, nagy hangon folyatta, - Az én keresztapám Pesten rendőr. Őrmester. Harminc rohamrendőr parancsnoka. Lovasok. Az ő lova egy szürke arab telivér. Több mint húsz vetkőztetőt fogott el negyvenötben. Egyszer én magam is láttam. Két pisztolya is van, az egyik egy colt. Amerikai.

-- A keresztapád? – hitetlenkedett az egyik suttyó, - ha van keresztapád, akkor miért vagy lelencbe'?

-- Rendőrtörvény! Nem fogadhat senkit örökbe, csak a sajátját.

Ebbe maradtak. Onnantól kezdve aztán Jani úgy tartotta számon, úgy emlékezett rá más hozzátartozó híján, mint a keresztapjára. Igaz is, ő adta a nevét, még ha ideiglenesen is. Valamihez, valaki valóságoshoz érezte magát kötve, egy jóleső érzést adott a tudat, hogy van valakije, meg ha olyan távoli is, mint a pesti rendőr. Rövid ismeretség volt, de örökre nyomot hagyott benne, ő vetett véget az utcai életének, a romos pincék, büdös, félelmetes éjszakáinak. A patkányhálótársakkal töltött éber-álmok és éhes nappalok fáradt sorait zárta le Nagy Mihály, és bízta a védencét, jobb megoldás híján, az állami gondozókra. Egy pár hónapos árvaházi tengődés után, ahogy a rendszer újra beindult a háború után, Janit egy kecskeméti házaspárhoz helyezték el.

Petrák Samu cipészmester és neje Anika a város szélén laktak egy akácos, árnyas utcában. Pákozdi utca 23, olvashatta le az arra járó a címet, és a kapufélfáról egy kétaraszos bádog tábla hirdette, hogy a ház lakója valóban egy cipészmester, aki méretre is készít divatos lábbelit. A gyengébbek kedvéért még azt is odaírta, aki írta, hogy cipő és csizma értendő a lábbeli alatt. A környék lakóinak persze csak úgy volt ismeretes, mint a Suszter Samu. Méretre, vagy anélkül, új cipőt talán eletében még nem is készített a mester, minden idejét lefoglalta a szegényebb polgárok körében oly divatos flekni, féltalp, klapni meg a szokásos toldom-foldom igazi suszter foglalatosság. A társadalom tisztelt és kedvelt tagja volt Petrák Samu, a mindig jókedvű, segítőkész mester. Korban úgy negyvenöt, meg öven között, átlag alkatu, fiatalos ember, erősen kopaszodott már, olvasó szemüvegét amit munkához is használt, le meg fel kapkodta. Lehetett vele alkudni, s ha éppen úgy jött ki a lépés, hogy a kuncsaft fizetésképtelen volt, hát Samu csak legyintett, - s mivel a szája rendszerint tele volt faszöggel, - értette a szomszéd szó nélkül is, hogy fizet, majd ha tud, s ha nem, hát attól sem dől össze a világ. Egy darab talpbőr ment rá meg egy félóra munka, na és. Persze, ha éppen nem volt a mester szája faszög duzzasztással elfoglalva, ömlött belőle a szó, mint az ereszcsatornából a tavaszi zápor. Mondják, illetve ő maga híreszteli, hogy világot járt ember, a húszas években becsavarogta Európát, meg még ami a nagy vizeken is túl leledzik. Úgy volt ismeretes jól értesült körökben, hogy a Tanácsköztársaság ideje alatt valami exponált pozíciót töltött be és a forradalom bukása után, hogy időt és pénzt takarítson meg a különben igen elfoglalt igazságszolgáltatásnak, úgy döntött, hogy átmenetileg nyugatra távozik. Nagy híve volt a kulturális felvilágosodásnak, és mint előtte sokan mások, Párizsban ütötte fel a tanyáját. A cipőtalpalás mesterségéből mindenütt meg lehet élni – szokta mondani. Nem mindenkinek futja új cipőre, ha kilukad a talpa, legyen az Kecskemét, Párizs vagy éppen Casablanca.

Gyakran meséli, hogy egy esős októberi délutánon egy óriási fehér Duesenberg  állt meg, - azt tudni kell, hogy a kor legelegánsabb, legdrágább automobilja volt, - a Montmartren, a suszterműhely előtt és a libériás sofőr egy kecses női cipőt hozott be, letörött a sarka, sürgősen reparálja meg a mester.

-- Nem fogjatok elhinni, de úgy éljek én, olyan igaz, mint hogy a nap körül forog a föld… a világhírű, csodálatos Josephine Baker cipellője volt a kezemben. Titokban még meg is csókoltam.

Anikával, a csendes mosolygós mesternével Hollandiában találkozott a nagy tavaszi tulipán fesztivál alkalmából, s azóta is tart az áldott ismeretség. A mesterné igencsak hozzáillett termetben a férje urához. A kedvesen örökké mosolygó asszonyka, naphosszat, ha nem volt éppen más csinálni valója, - hehelet konnyű csipke teritőket horgolt egy pesti, divatos üzlet számára. Persze amig egy szép napon egy bomba le nem törölte a föld szinéről. Csipkéstől, tulajdonostól együtt.

Akar az olvasó többet hallani Petrák mester kalandjairól? Lesz még rá alkalom, bár Anika bizalmasan megsúghatja:

-- Pszt, az én drága Samukám még a Tiszát sem látta, nem hogy azt a nagy tengert, az izgalmas kalandok, Párizs meg Kairó, mind ott bújnak a nagy ferslóg mélyén, száz meg száz agyon olvasott könyvekben. De jó hallgatni… Nincs igazam? Olyan, mintha igazából ott lenne az ember. Jobb, mint egy mozi.

**

Az árvaházból Szászné, egy morcos asszonyság vitte Janit Kecskemétre. A vonatok még nagyon rendszertelenül jártak, azok is tele voltak cserélőkkel. Lógtak a lépcsőkön, kapaszkodtak a vagonok tetején. Ők, mint állami ügyben utazó személyek a postakocsiban utazhattak, mint a szolgálaton kívüli vasutasok, meg még akik be tudták vásárolni magukat a viszonylagos kényelembe. Jani csak azt sajnálta, hogy nem lehetett kilátni, hogy látná is, hogy merre is járnak. Nem volt ablak a vagonon, Szászné meg nem engedte a nyitott ajtó közelébe. A vén… motyogta magában a gyerek. Ült a zsákján, amiben az új gazdagsága rejtőzött, váltó alsónemű, zokni, télikabát, meg még ami egy lelencnek járt. Izgatottan nézett elébe az új életnek, úgy gondolta, hogy minden jobb, mint az árvaház börtönhöz hasonlító szigora. Az iskola ígérete is közrejátszott, alig várta már, hogy megérkezzenek. Persze, neki azt se mondták, hogy hova megy, milyen körülmények közé, mintha rá nem is tartozna. Fél nap és egész éjszaka zötyögött a vonat, majd kora hajnalban érkeztek meg egy félig kiégett állomásra, ott látta, olvasta le Jani a város nevét, Kecskémet. Tőle akár London is lehetet volna, azt se tudta hol van. Mire a városházán megjelent a helyi szociális gondozó, Jani az éhségtől már alig látott, az útravalót még a hosszú vonatozás alatt megették. Miután megtörtént a hivatalos átadás, papírokat írtak alá, meg pletykáltak egy sort, aztán Bogdán úr, a kecskeméti manus odaszólt a csendben várakozó gyereknek:

-- Na gyere fiam, essünk túl rajta. Osztán viseld magad tisztességesen. Nem akarlak itt látni, míg az időd le nem jár. Hány éves is vagy?

-- Asszem tizenkettő.

-- Mi az, hogy azt hiszed… ja, igen. Értem, amnézia. Akkor van még négy éved a paradicsomban s aztán: Agyő jó világ. Jön az élet. – röhögött a saját viccén a lelkiismeretes szociális gondozó.

A Petrák házaspárt váratlanul érte a gyerek érkezése. Várni ugyan várták, már több mint egy honapja jóváhagyta a hivatal a kérelmüket, hogy egy háborús árvát befogadjanak az otthonukba, de hogy végül is betoppanjon a gyerek, az egy meglepetés volt.

Bogdán a hivatalnok, mintha otthon lenne, lecsapta a konyha asztalra az iratcsomót, ami jött a gyerekkel, számára az volt a fontos, nem a meglepett és zavart házaspár, vagy a megszeppent jövevény. Írtak, aláírtak, Bogdán magyarázott instruált, Petrák Samu megegyezett, beleegyezett, ígért és esküdözött. Anika csak állt mögötte, két kezét a szája előtt tartva csak nézte a gyereket.

Jani állt az ajtónál, éppen csak hogy be tudta csukni maga mögött, kapaszkodott a ruhászsákba, mint egy mentőövbe. Titkon szemügyre vette a környezetet. Konyha volt az, ahova becsöppent, a sarokban álló tűzhely meg a nagy üveges konyhakredenc tanúskodott a rendeltetéséről, no meg a viaszkos vászonnal takart asztal is, de a lényeg az a nagy rendetlenség volt, ami számára oly titokzatos jelentőséggel bírt. Az ablak előtt egy alacsony asztal állt, előtte egy sámliszerű bőrüléses kis szék, szanaszét az asztal körül, cipők, csizmák a züllés különböző stádiumában olyan benyomást keltettek, mintha egy bomba robbant volna egy cipőüzletben. Az asztal teteje sem volt különb, neki ismeretlen rendeltetésű tárgyak voltak rajta felhalmozva, és a szag. Bőr, spiritusz meg a sparhelten rotyogó lucskos káposzta illata töltötte be a helyiséget. Fura egy vegyülék, de olyan éhes volt szegény, hogy akármilyen étellel kombinált szag számára mennyei illatnak számított.

Bogdán úr, miután befejezte a hivatalos átadást, fogta a nekijáró iratcsomót és egy hangos „Isten áldja” után úgy elpucolt, mintha ott se lett volna.

Egy hosszú-hosszú terhes percig álltak mindhárman, szótlanul, zavarban. Anika törte meg a csendet.

-- Isten hozott, János! – hangja sírosan megcsuklott s a megszeppent fiút magához ölelte - , érezd magad itthon. – s meg is csókolta a feje tetejét.

-- Hat, igen, igen. Isten hozott… fiam. – hebegett a mester és kezet fogott Janival.

Még soha senki vele kezet nem fogott. Minden olyan új volt számára, az asszony meleg ölelése, a csók a kobakján… és a kézfogás. Elszorult a torka, és a kezefejével igyekezett a könnyet kitörölni a szeméből.

-- Hát nem egy csinos fiatalember a mi Jánosunk? Ugye papa?

-- Hmm, - vakarta a feje búbját a mester, - nekem olyan ismerős, mintha már láttam volna valahol… - jobbról, balról jól megnézte a fiút az meg csak állt, majd hogy nem ott ahol belépett a házba, kapaszkodott a zsákjába, zavartan állta a vizsgálódást.

-- Megvan, - ütött a homlokára a házigazda, - huszonhétben, Angliában hivatalos voltam rókavadászatra, Lord Ellesmere birtokára. A fiatal lord, a tizenkettedik earl James, mintha őt látnám. Tisztára. Megtévesztésig hasonlít…James ráadásul Jánost jelent magyarul…

-- Samu, Samu, Samu… csóválta a fejét rosszallóan a mesterné.

-- Jó, jó… igaz is, ha jobban meggondolom, Lord James szeplős volt és vöröses szőke volt a haja. Kétség nem fér hozzá, a mi Jánosunk határozottan csinosabb. Igazad van mama. De mit ácsorgunk itt, hagyd azt a zsákot, úgy őrzöd, mintha a koronázási ékszerek lennének rád bízva.

-- Csak a ruháim, amit adtak, - szólt halkan a fiú, majd tényleg a falhoz támasztotta.

-- Biztosan éhes is lehetsz, lassan dél lesz. Mindjárt kész az ebéd, már berántottam.

-- Mondd csak mama, van-e még abból a száraz kolbászból, amivel Bocsó fizetett a talpalásért? Ezt az alkalmat meg kell ünnepelni, nem elég a lucskos káposzta, jár bele egy kis disznóság is.

-- Jaj, hogy neked milyen igazad van, papa. – s a kredencből elővett egy cseréptálat, benne asztalkendőbe takarva egy jó arasznyi száraz kolbász szerénykedett. – hoci nesze, osszuk el igazságosan, - mondta az asszonyka, - te vágd el papa az én kezem gyenge hozza.

A mester aztán óvatos mericskélés után három egyenlő darabra vágta a kolbászt és Anika belecsúsztatta a rotyogó káposztába.

-- Kell neki egy pár perc, hogy megpuhuljon, ülj le János, - invitálta a fiút az asztalhoz, - és mesélj magadról. Mondja Bogdán úr, hogy pesti gyerek vagy.

-- Voltam Pesten is, meg máshol is. Nem nagyon emlékszem, mondják, hogy majd minden visszajön egyszer, aztán majd emlékezem.

-- Igen, igen… - erősítette meg a mester, - miután megtudtuk, hogy amnéziába szenved a mi jövevényünk, én alaposan tanulmányoztam a szóbanforgó állapotot. – Fiatalos frissességgel ugrott fel és a munkaasztala fölött levő könyvespolcról leemelte a "Friss Újság Háziorvosa" című mindentudó kötetet.

-- Ebben a kitűnő tudományos könyvben minden betegségről tanulhat az ember, de főleg, hogy hova jutott a tudomány, van-e és ha van, mi az orvoslás módja. – Egy fecni papír jelölte a kérdéses oldalt a könyvben, Samu mester egyből felütötte és kész volt idézni, de Anika leintette.

-- Lesz még arra idő papa, inkább mossatok kezet, mindjárt adom az ebedet.

Na, már megint az a kézmosás. Miért van mindenki oda a kézmosásért, gondolta Jani, most mikor már eljutott a felismerésig, hogy ez a családi kihelyezés, ahogy az árvaházban ismert volt, nem is olyan rossz dolog. Közel sem olyan félelmetes állapot, mint amiről Lovász Misi papolt az árvaházban. Misi, aki vagy két évvel is idősebb volt nála, a védelmébe vette és oktatta a lelenc élet titkait illetően. Ő mar öt éves kora óta volt állami gondozásban és több mint tíz alkalommal volt kihelyezve, és ismerte minden csínját-bínját a rendszernek. Ő már tudta az első napokban, hogy mi vár rá, és ha veszély jeleket látott a jövőben, elővette egyik, vagy másik módszerét, ami biztosította számára, hogy előbb-utóbb visszaküldjék az árvaházba. Vele nem lehetett packázni, az első pofon után működésbe hozta a bevált stratégiát és provokált. Addig, míg a gondozó-szülő el nem döntötte, hogy nem tudja kezelni a delikvens lelencet, és könyörgött a hatóságnak, hogy vigyék vissza a pokolfajzatot. Misi röhögött egyet a markába, és várta a következő kihelyezést, remélve, hogy az majd jobb lesz.

Itt a cipészmester házában, Jani igen biztatónak látta a helyzetet, jóleső érzéssel töltötte el a ház otthonos hangulata, a barátságos fogadtatás. A megjelenésére vonatkozó dicséretek is hozzájárultak ahhoz, hogy még a kézmosásra való figyelmeztetést is elviselje. Janinak soha esze ágába sem jutott, hogy magát jóképűnek, vagy csinosnak lássa. Azt sem tudta, hogy mit jelent csinosnak lenni. A haja, amit olyan kegyetlenül lenyírtak még a tavasszal, már jócskán kinőtt. Igaz, hogy egy kicsit sötétebb szőke, mint volt, de a göndörsége az a régi. Sikerült hátra szoktatni, ami egy ismert tény tizenéves körökben, hogy a hátrafésült frizura az első látható jele az emberré válás folyamatának. Eltűntek a sebhelyek is az arcáról, bár tükörbe nézni nem igen volt alkalma, de annyit tudott magáról, hogy semmi kivetnivaló nincs a pofázmányán. A jóképű, meg csinos megállapítás a háziak részéről viszont új volt, és a rövid tudatos léte alatt, első alkalommal, egy pozitív alapot adott az önismeretének, önbizalmának.

Vagyok, s nem is akár ki. Jóképű meg csinos. – gondolta, miközben szappanozta a kezeit, ami szerinte teljesen fölösleges munkálkodás volt, hiszen miután gondosan megtörülte, akár milyen figyelmesen vizsgálta is, semmi különbséget nem látott.

Nem tudni minek tulajdonítsa, - a korgó gyomornak, a barátságos környezetnek, vagy a füstölt kolbász, emlékeket idéző, ismerős izének, de ilyen jót ő még eletében nem evett. Meg is köszönte illedelmesen és miután a mesterné letakarította az asztalt és megkérdezte, hogy nem kívánná–e az utazás fáradságát egy kis szunyókálással kipihenni, Jani örömmel mondott igent. Betessékeltek a nagyszobába, ahol a két ágy előtt egy sezlon állt színes szőttessel takarva, Janira várva.

-- Úgy gondoltuk, hogy mivel külön szoba, vagy más helyiség nincs a házban, itt fogsz aludni. Persze, ha csak nincs ellene kifogásod. – mentegetőzött a mesterné.

Jani halk beleegyezését adta, meg azt is elfogadta, hogy a mester segítsen neki kifűzni, levetni a cipőit, majd lefeküdt a ruganyos díványra. Az asszonyka betakarta a könnyű takaróval és szép álmokat kívánva magára hagyták a fiút. Csendes klikkenéssel csukódott az ajtó és Jani az éberség és álom között még sokáig eltűnődött a sorsa fordulatán. A konyhából behallatszott a tompa, ritmikus, tam, ta, ta, ta, - tam, ta, ta, ta… mint egy messzi dobos vég nélküli üzenete. Tam, ta, ta, ta… hipnotikus altató a fáradt utazónak. Belefúrta az arcát a tiszta szagú, puha párnába, illata és a simogató melegsége, az is valami ismerős emléket idézett. A fiú erőlködött, hogy valami rendszerbe szedje ezeket a villanásokat, nem sok sikerrel. Mind gyakrabban és gyakrabban fordulnak elő, és hiába keresi a kapcsolatot közöttük, nincs. Nem találja.

Ijedten ébredt egy rossz zaklatott álomból, kiverte a verejték. Sötét volt, azt sem tudta hirtelenjében, hogy hol van. Jó időbe telt, míg felismerte a szobát és emlékezett, hogy hol is van. Csend volt, egy szusszanást sem hallott a konya felől. Emlékezni próbált az álomra. Valami idegen varosban futott az utcán, bármerre ment mindig üres mezőre jutott,. Kétségbeesetten kereste a házat, a suszterműhelyt és nem találta. Csak idegen utcák és csupasz mezők és hogy pisilni kell, de nagyon.

De mennyire kell. Felhúzta a cipőjét és óvatosan a félhomályos szobában araszolt az ajtó fele. Benyitott a lámpafényes konyhába. A mester ült a kisszéken, görbe szúrószerszámmal, meg két tűbe fűzött fonallal varrt valamit, az asszony a konyha asztalnál nagy csipketerítőt horgolt, drótkeretes szemüveg ült félúton az orrán. Alig hallhatóan a könyvespolcról, kis rádióból halk zene szolt.

-- Nézd csak papa, felébredt János, - lelkesedett a mesterné.

-- Nagyot aludtam, nem baj?- mentegetőzött a fiú

-- Már miért lenne baj, - szolt a mester, - biztosan nagyon fáradt voltál. Lassan itt az ideje, hogy vacsorázzunk.

-- Ki kéne menjek. – jelentette az aggodalmat a fiú.

-- Ja bizony, arra nem is gondoltunk, - ugrott fel a mester, - na gyere fiam, majd megmutatom merre van az árnyékszék.

-- Árnyékszék??? Én csak pisilni szeretnék – gondolta Jani, aztán, mikor a ház végében a mester rávilágított a halványan pislogó elemlámpával a budira, megnyugodva vette tudomásul, hogy Kecskeméten, árnyékszéknek hívják a klozetot. Oda se neki, legyen árnyékszék, azon nem fog semmi sem múlni. Lényeg, hogy van.

Vacsorára baracklekváros friss házikenyér volt, meg akácmézzel ízesített hársfa- tea. Jani két nagy karéjjal bepakolt, miközben megtárgyalták a másnapi tennivalókat. Szombat lévén nem lesz iskola, majd mennek a mamával, vásárolni. Elszortírozták az újonnan kapott élelmiszerjegyeket, a vastag boríték főleg azt tartalmazta a szükséges iratok mellett, lesz egy kis húsféle is, állapította meg a mesterné, feltéve, ha nyitva lesz a hentes.

Hosszasan tárgyaltak, - mármint a mester és a mesterné, hogy Jani, illetve János ahogyan következetesen szólították a fiút, - hogyan szólítsa őket. Anika néni ugyan jól hangzott, de a Samu bácsinak - a mester szerint - túl öreges kicsengése van és ő még messze van attól, hogy öregnek tartsák. Végül is megegyeztek abban, hogy ha János elfogadhatónak tartja: papa meg mama, ahogyan ők maguk is gyakran tituláljak egymást, - lenne a legjobb. Jani rábólintott, mivel a szája folytatólagosan teli volt a lekváros kenyérrel, - ő még ilyen finomat életében nem evett, - a beleegyezését ily módon elfogadták. Persze mondani se kell, hogy napok teltek bele, mire Jani tényleg ki is mondta, úgy lefekvés után, a sötétben, hogy:

-- Jóccakát mama…

**

Az iskola minden várakozást felülmúlt. Janinak emléke nem volt iskolával kapcsolatban, csupán érzések. A szagok főleg, a frissen olajozott deszkapadló, a padok tapintása és a krétapor ébresztettek benne egy otthonossági érzést. A papírok szerint ugyan tizenkét eves volt, de az árvaházi értékelés ötödik osztályba rakta. Nem telt bele alig egy hónap, mire a tanító felismerte, hogy Jani messze meghaladja az osztálytársai színvonalat, de szabály az szabály, tenni semmit nem tudott. Különben is, csak egy lelenc.

Jani hamarosan megtanulta, hogy különösebb barátkozásra nincs lehetőség. Az osztálytárasai tudomásul vették ugyan a jelenlétét, de nem igen fogadták be a társaságukba. Le sem tudta volna tagadni a lelenc voltát, az egyenruha elárulta. Cipője, ruhája, úgy áltatában sokkal jobb állapotban volt, mint a helyi gyerekeké, de a színe, meg a szabása az állam-bácsi fantáziahiányáról árulkodott, divat ügyben. Így aztán társadalmi hovatartozása már messziről felismerhető volt. Már az első nap, az első szünetben megismerkedett Réti Pistával, meg Kati húgával. Ők is nem régen jöttek a városba, az apjuk a fronton esett el, az anyjuk meg beadta két testvért gondozásba, mert nem tudta ellátni őket. Jani csak annyit árult el az állapotáról, hogy árva. Minden további magyarázat nélkül. Arra már rájött, hogy ha elkezd magyarázkodni, csak újabb kérdéseket provokál, tehát jobbnak látta elejét venni a dolgoknak, és röviden lezárni az ügyet. Pisti negyedikes volt a húga meg harmadikba járt. Jó helyük van, - mondták, meg lehet szokni. Nem sok eredménye volt a tapasztalatcserének, de valami sorsközösség- féle érzés, otthonosabbá tette az iskolaudvart. Minden szünetben megtalálták egymást, ha csak rövid pár percre is.

Bertók tanító néni, egyből felismerte Jani képességeit, és gyakran hívta fel, hogy hangosan olvasson fel az osztálynak. Jani buzgón fitogtatta a tudását, szeretett szerepelni. Duzzadt a melle a büszkeségtől és az idők folyamán egyenlő arányban szerzett híveket és irigyeket. Leginkább a tanító néninek igyekezett tetszeni, hamarosan felismert egy új, eddig sosem tapasztalt érzést, égett az arca, de főleg a füle, ha a tanító néni szólította. Törölgette a nadrágjába az izzadó tenyerét, és gyengeség fogta el, különösen a térde tájékán. Több ízben megállapította, csak úgy a maga megnyugtatására, hogy Bertók Ilonka a legszebb, legaranyosabb nőszemély az egész világon és a gyakori lázas állapot annak tudható be és nem valamiféle influenzajárvány áldozata, amiről akkoriban mindenki beszélt. Titokban tartotta az új érzést, nem mintha bárkivel is lehetősége lett volna azt megosztani.

Otthon, lassan kialakult egy megszokott rend. Mikor hazament az iskolából, a mama már várta egy nagy szelet zsíros, vagy lekváros kenyérrel, néha tej is akadt, de főleg a jó szagú tea járta. No, és a kézmosás. Mióta a suszterékhoz került, többször mosott kezet, mint az egész előző életében. Csoda, hogy a bőre le nem kopott. Meg aztán a többi, válogatott mosakodási rendről nem is beszelve. A konyha sarkában lógott egy függöny, mögötte egy hokedlin egy nagy lavór, amibe a mesterné forró vizet öntött esténként és neki abban kellett mosakodni. Na és, hogy teljes legyen a tortúra, kitalálták a fogmosást is. Szódabikarbónába mártott kefével kellett a fogait sikálni, öklendezett is szaporán, de aztán megszokta. Mi sem bizonyítja jobban, hogy mire nem képes az ember, ha valakinek a kedvébe akar járni. És Janinak minden oka megvolt rá. Ha volt lecke, azt kellett mindenek előtt megcsinálni, a papa ki is kérdezte és rendszerint mindig volt hozzátenni valója a maga tudásából.

Mivel a szomszédságban nem volt egy gyerek sem, akivel ismerkedni lehetett volna, így a szabad idejét a suszterasztal mellett töltötte a mama kis sámliján ülve. Óraszámra hallgatta a mester történeteit és közben tanulta a mesterség titkait. Már tudta, hogyan kell kenderkócból fonalat sodorni, szurkolni, meg profi módon cipőt pucolni. Az lett az ő feladata, mert a mester ki nem adott volna egy munkát anélkül, hogy az ki ne lett volna szabályosan pucolva. Nem véletlen, hogy rendes embernek tartottak Suszter Samut a városban.

Jani komolyan fontolgatta a lehetőséget, hogy kitanulja a mesterséget, mert ott ülve a konyha sarkában, nap mint nap látta milyen jó dolga is van egy cipészmesternek.

Először is, ki se kell mennie a házból, jönnek a kuncsaftok és hozzák a javítani valót. Akkoriban már nem sok értéke volt a pengőnek, az is elvétve került az emberek kezébe, így hát a cserekereskedelem törvényei szerint hozták a sok finomságot. Tojás, szalonna, kolbász meg liszt volt a leggyakoribb fizetőeszköz, de mint például az elmúlt héten is, egy tanyasi ember egy kocsiderék tűzifát hozott két pár csizma talpalásáért. Hát kell énnel jobb élet? Úgy tervezte, hogy majd ha megnő, feleségül vesz egy olyan szorgalmas és mosolygó asszonyt, mint a mesterné, de kiállásra inkább mint a Bertók Ilonka , gondozásba vesznek egy-két lelencet és élik világukat.

Addig is a nap legkellemesebb órait a kis sámlin ülve töltötte, hallgatta az izgalmasnál izgalmasabb történeteket messzi tájakról és titokzatos emberekről.

-- Mikor megérkeztem Calcuttába, éhesen, egy fillér nélkül… s a mesterné csak úgy magának motyogta: - Samu, Samu, Samu… persze Samu elengedte a füle mellett és folytatta a mesét. Jani függött minden szaván, míg szaporán járt a keze, fényesedett a kopott cipő, vagy sodorta a fonalat a mester keze alá.

Történt egyszer, valamikor október közepe felé, hideg esős délután volt, már egész nap pattogott a tűz az öntöttvas sparheltban, lámpát kellett gyújtani, korán sötétedett. A mester éppen befejezett egy munkát, a városi tűzoltóparancsnok csizmája kapott egy pár féltalpat, új bőrből. Fizet a város. Sajnos pengővel, de mit lehet tenni, egy normális kuncsaft legalább két kiló szalonnával fizetne olyan munkáért. Samu mester felállt, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait és egy pohár vízzel jutalmazza magát. Erről jutott eszébe.

-- Tudod–e János, hogy mi a kumisz? Fogadjunk, hogy nem tudod. Mikor legutoljára Mongóliában jártam…

-- Samu, Samu, Samu… - szólalt meg Anika néni csendesen, feltekintve a horgolásból.

-- Samu, Samu, Samu… utánozta tökéletes dikcióval Jani.

A mester kezéből majd kiesett a pohár, nem akart hallani a fülének.

-- Álljon meg a menet. Mi ez kérem. A tihanyi visszhang? Vagy én hallok duplán? Vagy netalán tan összeesküvés készül a hátam megett?

Jani megszeppent, hirtelen sírhatnékja támadt, de aztán meglátta a mesterné arcán a széles mosolyt, még kacsintott is hozza a mama. Az egy kicsit megnyugtatta, talán nem kell komolyan venni a papa felháborodását, gondolta. Az meg csak pufogott.

-- Tisztelt gyülekezet, nagyságos Anika asszony és Nagy János úr! Ha nem tévedek, a szarkasztikus Samuzásuk arra enged következtetni, hogy talán önök kifogasoljak az én előadási stílusomat. Vagy talán a történeteimmel van valami problémájuk a szeretve tisztelt családom tagjainak? Miért van az kérem, hogy Suszter Samu izgalmas és érdekes élményeit kétkedve fogadja a hallgatóság, és ugyanakkor a tisztelt nejemmel nem tudok szót váltani, mikor bújja a Kurtz Mahler romantikus marhaságait. Ha én mesélek Mongóliáról, a végtelen sztyeppékről és erjesztett lótejből készült kumiszról, csak azt hallom, hogy Samu, Samu te sose voltál Mongóliában, ergo Samu hazudik.

-- Aha! Hol is vagyunk? Kecskeméten? Volt kérem egyszer egy kecskeméti fiskális… gyengébbek kedvéért, - fordult Janihoz, - ügyvéd. Bizonyos Madách úr, aki elképesztő hazugságokat firkált össze, - hogy egyesek véleménye szerint osztályozzam azt a bizonyos színpadi művet, amit úgy ismer a világ, mint az Ember tragédiáját. Ez a Madách úr, aki életében sose járt a Paradicsomban, a fáraók udvarában, sose épített piramist, még csak le se volt fejezve Párizsban, nem is beszelve a Jégkorszakról, ami még meg se történt, - hogy le ne kopogjam, - merészelt minderről elképesztő történeteket írni.

-- Aha! Írni!

-- Itt van a kutya elásva. Írni lehet? Mesélni nem?

-- Ha én nem lennek elfoglalva egész nap suszterkedéssel, hogy a családomnak a betevő falatokat megkeressem, amit, valljuk be őszintén, igen sikeresen űzök, akkor talán időm lenne leírni a kalandjaimat, mint ama Arany János falusi segédjegyzőnek, akinek más dolga sem volt firkász lévén, és húsz aranyat nyerni vele az Akadémián. - Az a gyanúm, hogy azért hívták Aranynak, eredetileg talán Aurbach volt.

-- Kérdem én, járt az Arany János Mátyás király udvarában? Nem hiszem. Hazudott a csirkefogó, mint a Suszter Samu?

-- Vagy híres IRÓ volt?

-- Aha! Szeretném felhívni tisztelt Nagy János úr figyelmét a sarokban terpeszkedő ládára, amit úgy is ismernek egyes vidékeken, mint ferslóg, vegye a faradságot a fiatalúr és nyissa ki.

Jani tétován oldalazott a láda felé, és lassan emelte fel a csikorgó, vaspántos fedőt és szeme elé tárult Suszter Samu kincse. A nagy láda színültig teli könyvekkel. Volt ott minden, vaskos lexikontól kezdve a tíz filléres sárga ponyvaregényig, Tolnai Világ Lapja meg Világ Atlasz, szakácskönyv meg Színes Állatvilág. Geológia meg Van Gogh. Jókai és Jack London, Baudelaire meg Tolsztoj. A mester megállt a gyerek mögött, vállára tette a kezet és komolyan folytatta.

-- Latod János? Könyv, könyv, könyv. Az egész világ itt van ebben a ládában, ebben a házban. Nem mondom, hogy nem lenne jó valóságban is bejárni a nagyvilágot, de ez is valóság, a szegény ember valósága. Meg kell valamiből élni… de hal'istennek van a könyv. A könyv tudás, a tudás szabadság. Szeresd a könyvet János és sose leszel egyedül, a könyv a legjobb barát. Fiatal vagy, előtted az élet… talán, hogy vége ennek a borzalmas háborúnak, az emberek ésszel, szívvel megpróbálnak békében élni s talán te egyszer majd látni is fogod mindazt, amiről én csak olvastam. Az óceánt, a márványcsodát Indiában, San Francisco halászkikötőiben friss osztrigát eszel és új Beoujolaist kóstolgatsz a Szajna partján. Szerelmes leszel Velencében, és Rióban ünnepeled a farsangot. Az északi fényt csodálod majd a finn rokonokkal, és egy beduin kalauzol a piramisok között

-- Szabad nekem ebből olvasni? - kérdezte félve a fiú.

-- Mi az, hogy szabad. Muszáj.

***

Folytatása következik.