Az ajtó mögött

A lugason csettegett egy kis barna madár
mostanság élettel teli a végtelen határ,

s mert dallá válik minden lélegzet, 
a dallamok néha méla csenddé lesznek.

Pünkösdirózsa egy tenyérnyi zöldben:
így lett megint valami igazivá,

Egy pillanat alatt átölelt a remény,
S így maradt fenn a súly a vízen.
Csoda, hogy élek, s az minden szívdobbanás.
Amire vágyom, még csak most jön,
amit láttam, nap rohanás.
Most esik az eső, nedvességben
mosdik a szürke aszfalt,
nem figyeli senki csak én.
Amit érzek, csak úgy egyszer
ajtó lett a világ mezején.
Kinyitottam, félve kicsit,
mert ki tudja, mi lehet e mögött,
az ajtón figyelt a sárga kilincs:
Ne fesd mindig az ördögöt!
Odabenn az van, amit látsz,
amit rajzolnak szavaim.
Én kékkel írok, te sárgának hallod.
Ez így van jól, csak arcod tekint
az én arcomba, s bár valakinek mogorva,
azért az ajtóm előtt csengess,
türelmesen várj csak néhány percet.
Leselkedhetsz is, azt sem bánom.
Most tükör-kép a világom
magamnak, neked,
s ha a kilincsen még a kezed,
mondd akarod-e látni?
Nem kérdi majd senki.
Nekem, így, éppen elég annyi,
hogy benyitottál.