A tejeskanna

Az asszony bekukucskált a csipkefüggöny mintái közt, de nem látott mozgást a lakásban. Az udvar végében elhallgatott a fűrész, a legény csak a fejét fordította felé, amikor rákiáltott:

- Örzse néni, tegye le a tejet oda az asztalra, én majd ránézek. A tekintetes asszonynak el kellett menni, de nemsokára megjön.

- Jól van Jani, rád bízom, de fő’ ne döntse ám a macska! - helyezte el a veranda asztalára a kétliteres, öreg zománckannát.

- Na, az Isten megálggyon!

- Ne féljen, vigyázok. Isten áldja Örzse néném!

A fűrész harsoghatott tovább és fogai alól spriccelte előre-hátra az illatos, finoman morzsált fűrészport.

Hamarosan jött is a fodrász csinos kis felesége. Látta pár házzal arrébb a távozó tejesasszonyt, de nem lett volna értelme visszahívni, mivel a maga előtt tolt babakocsi őt kissé akadályozta a sietős haladásban.

- Kezét csókolom Aranka, figyeltem, nehogy bajt csináljon a macska!

- Köszönöm Jani, jó reggelt! Mégsem sikerült megelőznöm Örzse nénit. –

Kedvesen rámosolygott a fiúra, aztán karjába vette a kislányt, és bevitte a kannát is.

Amíg átöltözött, a tej is felforrt. Mosogatás közben elgondolkodott, hogy hány kisgyereket táplálhattak már ebből a kannából. Az oldalán és a fedelén, több helyen lepattogzott a kék zománc. Amikor először meglátta a tejesasszony kezében, az jutott eszébe, hogy egy szép újat kellene venni és odaadni neki, hogy inkább abban hordja ide naponta a tejet. De hamar elvetette az ötletet, mert akkora becsben és patyolat tisztán tartotta Örzse néni a vénséges edényt, hogy kár lett volna megbántani.

Estefelé fogta a kannát, gondolta hazaviszi, hisz úgyis be kell szólnia Örzse néni szomszédjához, hogy pénteken több tojásra lenne szüksége a szokásosnál. Végh néni éppúgy házhoz szokta hozni a 10-20db tojást, mint a szomszédasszonya a napi tejet és a heti 1 kiló túrót, fél liter tejfölt, negyed kiló vajat.

A pénteki piacra néhányan nem is jutottak el a friss áruval, mert a megszokott helyekre bemenve, útközben túladtak rajta. A polgárasszonyok szívesen vették mindig ugyanattól a gusztusos, finom tejterméket, tojást, sőt, egymásnak ajánlották a köztudottan megbízható termelőket.

Ők pedig büszke öntudattal feleltek meg az elvárásoknak, vigyáztak a tisztaságra, minőségre és rendszeresen megjelentek a - legtöbbször előre megrendelt - áruikkal. Jól tudták: aki nem egészen tiszta csomagolásban, vagy gyenge minőségű ˝portékát˝ szállított, azt nem hívják többé.

A borbélynak ugynevezett abonált kuncsaftjai voltak a termelők. Megállapodtak a havi négy-nyolc borotválás és egy hajvágás ellenértékének megfelelő természetbeni fizetésben. Ha az kukorica és gabonaféleség volt, azt a betakarítás után szállították. Ezért aztán a „tekintetes asszonyka” is tarthatott hízót az ólban, és hetente süttethette a maga dagasztotta kenyeret. Akinek tellett arra is, annak a cselédje végezte ezt a munkát, de a saját hízlalású disznó vágása, és az otthon dagasztott kenyér süttetése minden - háztartására valamit is adó - polgárasszony megszokott gyakorlata volt akkor.

Nem derogált az sem, ha oda kellett állni a dagasztóteknő mellé, de még a moslékos vödröt megfogni sem.

Ha a háztól a borbélyhoz járt szépítkezni az ember vagy a gyerek, és ha a konyhára valóval is tudtak érte fizetni, akkor arról is feljegyzést készítettek, és beszámították az év végi elszámolásnál. Ezért aztán ritka esetben kellett előkerülnie a bukszának, mégis gazdát cserélhetett a termés a szolgáltatással, vagy más árúval.

(Messzire vezetett ez, nem is tartozik szorosan a történetünkhöz, hogy a csak néhány aprójószágot tartó, de pénzforrással nem rendelkező családok a bótba párszem tojást vittek, hogy néhány deci petrót, negyed kiló sót, vagy cukrot kapjanak érte.)

Örzse mama is minden reggel házakhoz hordta a még tőgymeleg, habzó tejet, és péntekenként - fedeles kosarában - a gusztusos tejfölt, túrót, és időnként friss tejszínt vagy vajat is. A tejen és tejterméken túladni neki nem okozott gondot. Örzse néninél minden ragyogott, mint ez a százéves, itt-ott leütött zománcú tejeskannája is.

A Főszegen az ő háza volt előbb, közvetlenül utána a tojásos Véghéké. De Aranka a kaput zárva találta, csak a borzas kiskutya futott oda a tisztára söpört udvaron át, kötelességtudóan csaholva.

Egy ideig várakozott, elnézegette az ápolt, ferdén állítgatott téglákkal csipkézett, szemet gyönyörködtető virágágyakat, a gondosan karóhoz kötözött rózsafákat, az ereszhez felfuttatott estikét. De minden csendes maradt, a kutyus elfogyó vakkantásait leszámítva.

Emberi nyelvre lefordítva kb. azt közölte Bundi okos kis pofája: ˝Értsd már meg hogy, elment az asszonyom!˝

Gondolta, megrendeli a tojást Véghéknél és legfeljebb, elbeszélget, míg megjön Örzse mama. Nem igazán örült, jobban szerette volna kerítésen keresztül lebonyolítani a dolgot. Mégis jobbnak tűnt bemenni - bármennyire barátságtalan is ez a porta - mint a poros utcán várakozni.

A két ház közti különbség önmagáért beszélt. Itt nem láthatott egyetlen szál virágot sem. Ha csak az ajtó közelében, egy dézsában kókadozó leandert nem számítja. Azt rendes gazdaasszonyok a jó idő beálltával ki szokták ültetni a telelő dézsából, hogy a gazdag kerti földből tápanyaggal töltődhessenek fel a nyár folyamán. Gyönyörű rózsaszín vagy fehér virágaival hálálja meg a gondoskodást a fácska. Ezen két árva rózsaszín csomócska panaszolta a világnak, hogy az ő gazdasszonyának erre nem jutott ideje. A tyúkok, kacsák rikácsolva rebbentek szét a kopasz, sáros udvaron átszáguldó csimbókos házőrzőtől megrémülve.

Kezét a kötényébe törölgetve sietett elő Véghné, zsíros arcán szétterülő mosollyal. Amikor a kisajtót kinyitotta a vendég előtt, szeme azonnal megakadt a kannán, és ezt a mosolyt mintha egy hirtelen előkerülő, láthatatlan kéz letörölte volna. A szemöldöke felszaladt, a homlokán

fénylő, hurkácskákká rándult a bőr.

Aranka óvatosan lépegetett mellette - magas sarkú cipőjét az elsüllyedéstől féltve - a nyomasztó illatú pitvar felé.

- Mit akart magácska ezektül-e? - intett Véghné a szomszéd ház felé, határtalan megvetéssel.

- Csak a tejeskannáját akarom beadni Örzse néninek, hogy holnap legyen miben… - jutott el a magyarázat feléig, amikor kezéből a csillogó régiséget szinte kitépte a paprikás színűre változó asszonyság.

- Ezt-e? Még hogy az Örzse kannáját! Ezt, ugyan sehová se viszi angyalom! Ez itthun van má’!

- De …- próbálkozott volna a szelíd asszonyka, ám belefojtották a szót.

- Nédda, aptya! Meglett az eeveszett! - és diadalmasan emelte magasba az ósdi kincset.

- Ehun van-e, rajta az ütődés, amirül ezer közű is megismerem! – mutatott, a sok, zománcíjas folt közül egyre.

- Akkor én most mit fogok mondani? … Talán maguknak kellene ezt egymás közt … -

- Mennyen oda nyugottan, tuggyák azok, hogy bűnösök. Szavuk se lesz.

- Én mégis átvinném és megmondanám…

- Ezt ugyan nem viszi oda! Ezek tolvajok! Örülök, hogy végre a kezemben van! Ezt ki nem adom többet! –

Mámoros diadallal nézegette a meglelt jószágot, meg se kérdezve a vendégétől, hogy igazából mi járatban is van náluk.

Aranka tétovázva indult kifelé, a tócsákat kerülgetve, és a tojásról meg is feledkezett. Örzse nénit szerette, az mindig kedveskedett neki valamivel, a kislány kora óta ismert fiatalasszonynak. Válogatott zöldséget adott a piacon, vagy egy-egy szép piros almával, néhány szál virággal toldotta meg a tőle vásároltakat.

A kapu már nyitva fogadta. Az ajtó függönyét felemelve, megszeppent hangon köszönt be a köztudottan szelíd, kedves asszonysághoz.

- Nahát, ilyen kedves vendég! - törölte is már a széket Örzse mama.

- Köszönöm, nem ülök le. Amiért jöttem, azt meg … nem is tudom, hogyan mondjam meg ...!

- A kannát bevitte hozzájuk!? – Csapott le rá Örzse asszony.

Mintha darázs csípte volna meg. Szisszent egy nagyot, ugrott az ajtó felé, aztán mégis mintha meggondolta volna, kérdezve kezdte magyarázni:

- Minek köllött magának ezekhő a mocskosokhó, az én kannámmal bemenni? - hangja egyáltalán nem a nyugalmáról árulkodott.

- Nem tudtam ide bejönni … és honnét tudhattam volna!? - Próbált szabadkozni az ámuló Aranka, és nagyon kellemetlenül érezte magát ebben a lehetetlen helyzetben.

- Igaza van lelkem. Majd én elrendezem! - és az ajtó mögül felkapta az ott, dolga végeztével ártatlanul támaszkodó söprűt, azzal felfegyverkezve fordult ki az ajtón, hirtelen fúriává váltózva, láthatóan megfeledkezve a kedves vendégéről.

Az riadtan utána sietett, de szólni már nem volt kinek, mert mire Örzse asszony kiért a kapuhoz, az embereik is előkerültek, és a legcifrább, díszes jelzők röpködtek a levegőben, egyre erősödő hangerővel. Véghéket nem kellett előcsalogatni, mert a kerítés mögül lesték a szomszédban megszülető hatást, ami a sok éve befedett parázsról végre lesöpörheti a hamut. Fenyegetően nyomultak egymás felé.

Mire Aranka kioldalazott valahogy a kisajtón, hogy mielőbb eltűnjön innét, már össze is csapott a két szomszédvár. Valami nagyot reccsent. Az első ˝jaj˝-ra még hátranézett. A kép, amit látott, még gyorsabb távozásra késztette. Végh kaputámasztóval futott Örzse néni férje felé, a levegőben fél tégla repült, Véghné feje már vérzett, és az ártatlan tejeskanna csörömpölve, zománchíjas foltjait szaporítva esett le a kitéglázott járdára.

Azt már futtában, az ordítozáson és jajveszékelésen áthatolva hallotta csak, hogy a szegény, kiszolgált jószág a fülét ütemesen a földhöz verve elindult a lejtőn, majd veszett sebességig fokozva a gurulással járó csattogást, a vízelvezető árokba zuhant. Ott elhallgatott, többé nem avatkozva bele a hangzavarba.

A pár háznyira lévő gyógyszertár előtt állt meg a rémült asszonyka. Kis retiküljéből zsebkendőt vett elő, megtörölte az arcát, ami legutóbb kenyérdagasztáskor volt ilyen verejtékes, aztán a kalimpáló szívére szorította a kezét. Meg kellett támaszkodnia a bejárattal szemben, a földbe vert karókra erősített alacsony korlátban, ami a kerékpárok megtámasztására szolgált.

Már rézsűtősen sütött a lenyugvó nap. Gépiesen követte szemével, amint egy fénysugár, csilingelő hanggal kísérve, a nyíló patikaajtó üvegén megvillant, és nagy ívet rajzolt az apró, remegő lábai előtt.

- Lehetetlen hogy ébren vagyok - futott át rajta a kissé dühös gondolat.

- Rosszul van Aranka, kérem? - lépett hozzá valaki, akinek először csak a betétes cipőjét és a rajta végződő, élesre vasalt, fehér nadrágját látta.

- Halott sápadt tetszik lenni! - Az aggódó, udvarias hangra nézett csak feljebb. A férfi leemelte a kalapját, összevágta a bokáját, míg biccentve, kutatóan nézett rá.

- Nem, köszönöm Béla, már semmi bajom, csak egy kicsit megijedtem. -

Kínos, tétova mosolyféle jelent meg az arcán. Távolról hallatszott a csatazaj.

- Ezektől? - intett arrafelé Béla megvetően. - Nem jönnek azok közelebb, nincs ok aggodalomra!

- Igen, de én onnét jövök … Valami reccsent is, míg szaladtam. ---

- Ó! Szörnyű! Így már értem. Elkísérhetem?- mosolygott a fiatalember, és magában megállapította, hogy milyen ijedősek ezek a fiatal hölgyek!

- Köszönöm, nem szükséges - rebegte, és már bánta, hogy rajtacsíphette ez a fiú az ijedelmén, kis butának hiheti most. Mégsem volt kedve magyarázkodni. Még mindig kalapáló szívvel indult a házuk felé.

Béla nézett utána, a fejét csóválta, míg visszahelyezte rá a szalmakalapját. Még mindig állt a háború, öblös hang szitkai hallatszottak, női visítással és tompa nyögésekkel keveredve.

Aranka otthon a mellére szorította a kislányát. Egyre a vérző fejű, harcias asszonyságot látta maga előtt, meg hallani vélte a reccsenő zajt, a jajveszékelést.

- Remélem, nem ütik agyon egymást! - mondta az őt nyugtatgató férjének.

Másnap egy vadonatúj tejeskannával állított be Örzse néni. Szeme alatt, kézfején kék-zöld foltok.

- Ne haragudjon rám Örzse néni!

- Maga ne haraguggyon miránk lelkecském! - nyugtatta az, az aggódó asszonykát.

- Figyelmeztetnem köllött vóna előre. Má’ az öregapámék is haragba vótak ezekkel a koszosékkal. Lesték mindig, hogy mibe köthetnének bele. Valahun elkeveredett a szutykos kannájuk, akkoriban ezer ilyen vót a faluban. Én az enyimet megtakarítottam. Vásott vót, de tiszta. Kitanáta, hogy az, az üvéké. Egyszer is megtámadott má’ érte. Azúta tolvajok is vagyunk. De most bevertem azt a koszos fejit. Egyhama’ nem állja el az utamat.

- Örzse néni. Azt tudja még valaki, hogy min vesztek így össze? – állt meg az ajtóban Aranka férje.

- Hát a tejeskannámon…

- Nem, nem most. Akkor, régen. Először.

Örzse néni megvonta a vállát.

- Tuggya azt má’ a fene! – átvette a fiatalasszonytól az üres kannát és elmenőben visszaszólt: - Ippen itt vót az ideje má’ az új kannát befognyi. Na, Isten velük, hónap hozom a téfőlt-túrót. Vaj köll-e?

- Igen, legyen szíves 20-25 dekát hozni. -

Ahogy a veranda három lépcsőjén lebicegett – mint egy háborús rokkant –, csak néztek utána némán. Amikor eltűnt a kapu irányába, a fiatalok előbb hosszan egymásra néztek, aztán a férfi átkarolta a háborús bűnös kis feleségét, mert a kirobbanó nevetéstől elgyengült lábai össze akartak csuklani.

Aznap este hárman nagypapanézőbe indultak a babakocsiból nézegető kislánnyal. Útjuk a Főszegen vezetett, a két szomszédvár előtt is elhaladtak.

Véghné virító kötéssel a homlokán ballagott át az udvaron a rozoga kertajtó felé. Valamiért a mellette sunnyogó kutya oldala felé bökött barátságtalanul a faággal, amire támaszkodva, a bal lábát furcsa mozdulatokkal húzta a másik után.

A ház előtti árokban háborítatlanul feküdt a lelkét kilehelt, néhai tejeskanna.