Géza, a Punk

Mielőtt félre értenétek, nem a fejedelemről van szó, hanem egy tengeri malacról. Még British Columbiában vettem, illetve nem is én, hanem az akkor éppen ügyeletes nejem. Egy hosszúszőrű malac volt, fenekén és a fején, fekete és fehér taréj ékeskedett mint a punkoknak. Tulajdonkeppen aranyos egy állat volt, ha az ember tisztán tartja, ami abból állt, hogy minden nap cserélni kellett alatta az újságpapírt, és ha fűrészport használunk, akkor azt kétnaponta. Mi újságot használtunk, így Gézának peche volt. Mi nem engedhettük meg magunknak a fűrészport. Illetve neki. Az pont annyiba került, mint egy mosás. Ebben az időben, meg komoly csata folyt köztem és a nejem között azért a 25 centért is, amit alkalmanként a játékterembe hagytam. Ugyanis imádtam flipperezni, és igazan jó voltam benne. Rengeteg szabad játékra tettem szert, amit hazamenetel előtt eladtam. Tulajdonképpen ebből spóroltam össze Gézát. Végül is egy buta állat, de a salátalevelek hangját már tiz méterről is felismerte. Minden este lementem a helyi közert mögé a szemeteshez, ahova a fonnyadt salátákat kidobálták. Géza már pontosan tudta mikor indulok, hova megyek, és kifejezetten dühös volt, ha nem idejében hoztam a salátát. Élénk vinnyogással adta tudtomra megelégedését. Megjegyzem, a nejem sosem vinnyogott ilyen lelkesen, bár mit is hoztam haza. Talán ezért is, köztem és Géza között igazi barátság alakult ki.

Géza a punk, és én. A két férfi a családban.

Nejem csak dédelgetni szerette, így az állat takarítása rám hárult. Ilyenkor örültem, hogy nem egy Bernáthegyit vettünk. Amikor British Columbiaból átjöttünk Torontóba, Gézát is hoztuk. Volt egy szép ketrece, azt a két ülés közé tettük. Az első pár kanyarnál szegény borult, csapódott, de állta a sarat. Néha megálltunk és kitettük a fűre, de nem szaladt el, így aztán hoztuk magunkkal tovább. Felajánlottuk a szabadságot, de ő önként a salátát választotta a fűvel szemben. Pár óra vezetés után, már simán kitámasztott a kanyarokban, négy lábát szétvetve, megmerevedve. Kanyar után visszaállt normális helyzetbe, és büszkén vinnyogott. Ilyenkor, összeborzoltam a frizuráját, majd a nejem megfésülte hajkefével. Persze, hogy az enyémmel. Neked mar úgy sincs sok hajad, neked mindegy, mondta. Morogtam, de mi férfiak összetartottunk.

Torontóban, Géza születésnapjára egy barátnőt kapott. Én nem, pedig nekem sokkal több születésnapom volt. Ez nem igazság. Na mindegy. Féltékeny voltam és láttam Gézán, hogy az irántam való érdeklődése a nullával egyenlő. Már a saláta sem érdekelte. Egész nap kajtatott a barátnője után. Magamra ismertem, egy pillanat nyugtot nem hagyott neki. Nejem ádázul figyelte és a nőnek drukkolt. Persze sosem láttuk hogy paráználkodtak volna. Bármennyire is szerettünk volna kukucskálni, valahogy úgy intézték, hogy sosem láthattuk.

Pár hét, talán két hónap után megérkezett a gyermekáldás. Egyböl négy. Tudtuk, hogy szülni fog, és nejem, mint nő aktívan részt akart venni a szülés levezetésében, de az állatok legnagyobb szerencséjére ezt is diszkréten, pillanatnyi távollétünket kihasználva intézték el. Mire hazaértünk, boldog vinnyogás és egy rakás kismalac fogadott bennünket. Gézát rögtön elkülönítettük, mert ilyen eredmény láttán rögtön pározni akart, de azt meg a nejem sem tartotta helyesnek. Az egyik kismalac megdöglött, de így is maradt három. Nejem, mint tapasztalatlan anya rögtön salátával akarta etetni a kicsiket, akik inkább az anyatejet választották. Azért én, mint tapasztalt apuka felhívtam nejem figyelmét: ha véletlen egyszer gyermeke lesz, valami szerencsétlen véletlen következtében, hallgasson az ösztöneire és ne rántott hússal próbálja etetni, akármilyen ünnepi étel is az. Ebben az egyben hallgatott rám.

Géza tisztára szexmániás lett. Reggel, délben, este. Még alvás helyett is. A leány menekült és azt hiszem, a háta közepére sem kívánta Gézát, pedig az mindig ott volt. Rosszallóan csóváltam a fejem, mert én emlékszem, hogy fiatal koromban Gézához hasonlóan én is habzsoltam az élvezeteket. Egy szomorú, esős vasárnap délelőtt aztán Géza megözvegyült. Szegény leányzó nem bírta a strapát.

A temetést, egy hanyag mozdulattal és egy ásóval elintéztem. Géza visszatért hozzám és a salátás rutinhoz. Féltékenységem elmúlt, megint én lettem a kedvenc. Még egy évig volt velünk, aztán egy reggel, nagy salátalevéllel a szájában, a nejem ölében kimúlt. Lett nagy sírás-rívás. Én is elszomorodtam. Elásom, - mondtam nejemnek, - aki hallani sem akart róla. Csinálj neki koporsót, temetés lesz. Forgattam a szemeim, de a családi béke érdekében, márványcsempéből készítettem egyet. Géza holtestét saláta levélbe burkolva tettük a parányi koporsóba és légmentesen lezártam.

Az elkövetkező pár évben nyolcszor költöztünk, de Géza földi maradványait vittük magunkkal. Hogy miért, nem tudom. Talán azért mert ő volt az első családtag, aki elment?

Jó utat Géza!