AZ ELSŐ HÓ

Még egy perccel előbb bús köd volt, szürke, unalmas,

unta a reggel e ronda időt, nem vitte magával.

Aztán egyszeriben kifehérült mégis az égbolt,

s halkan az első hó leesett a beton-Budapestre,

mintha a vén Mikulás szörnyű nagy vattacukorból

tépdesné s szórná le, örüljön néki az ember…

Néztem az ablakon át, mint fogja be lassan a tájat

tiszta fehérséggel, mint tisztul tőle az összes

mocskos, szürke, komor, ház, főút, utcai oszlop,

és embertelenül nagy Pestünk teljes egésze.

Nézem az ablakon át, búsan, betegen, de magamban

mégis örömmel láttam ez egyszer szépnek a várost;

s jó örvendeni kissé – ámbár úgyis elolvad

holnap a hó, s e fehér Budapest csupa sár, csupa moslék

és csupa bánat lesz, s már erre a napra ki gondol?