A halhatatlanság első lépése a halál! – mondta az egyik bölcsen gondolkodó. Csoda talán, ha ezen a köznapi versfaragó elgondolkodik?
Néha, a kényszer is segíti.
Sokadik dorgálást kapom, mert verseimben úgy írok az éltről, hogy egyben számolok a halállal is… Számomra ez teljesen természetes, mert soha nem valami szokványos költői szenvedéstudat sugallja a sorokat, hanem éppen maga az élet.
…
Aki innen menni készül,
biz’ az elmegy egyszer végül,
mindenki még egymásra vár,
pedig lelke indulna már.
Aki indult, mind bevártam,
keresztútnál el is váltam,
régi léptem sír utánam,
s felejtés lett egy-egy lábam.
Holnapután szép hajnalon,
széllel száll majd a kalapom,
jön a tavasz, én meg megyek,
napsugárból, holdfény leszek.
Viszek mindent, minden kezet,
elkerülő szép szemeket,
s majd ha kell, hát keressetek,
kőbe véstem útjelemet...
(Ihajla...)
Legutóbb, a neheztelés már odáig kanyarodott, hogy a kedvesem, magát kezdte hibáztatni, azért mert még nem sikerült leszoktatnia a halál témájáról. Azt írta:
„A versedre megint nem mondtam semmit. Nem azért, mert nem tetszik, hanem mert akkor hirtelen nagyon szép volt, csak megint ez a „kiszámított semmi...” Miért gondolsz mindig erre?
Tudom, hogy van, hogy lesz egyszer az a semmi, de ma még most van! Próbálj kérlek, merjél egy kicsikét boldog lenni. Ez úgy fáj, hogy mindig ezen jár az agyad. Tudom, ne magyarázd el, tudom... De hát akkor én miért vagyok, ha nem azért, hogy legalább néha, ne erre gondolj?... Ha ennyire nem tudsz elszakadni tőle, akkor valamit nem jól csinálok... És én nem tudlak majd ettől könnyebben elengedni, hogy állandóan itt lebeg köztünk. Én azt szeretném, hogy még sokáig tartson az életed. Nem lehet a halál árnyékában élni, még akkor sem, ha tudjuk, hogy egyszer majd eljön. Remélem, jó soká! Én azon dolgozom, hogy megőrizzelek a boldogságnak, a gyönyörnek, amit egymásnak adhatunk, és ami oly jó veled, mert valóban olyan, mintha örök életünkben együtt lettünk volna.”
Igaza van, mert vagy bár, a halál távlatában élünk, de nem szabad mindig a halál árnyékában vegetálni. Beszélni, mégis muszáj róla…
Ha azzal a szándékkal tallózgatunk költők, írók műveiben, hogy megtudjuk, mit jelent az ő számukra a halál, akkor véget nem érő kutatásba foghatunk.(Az sem lenne könnyebb olyanokat találni, akik hallgatnak erről.)
Van, akinél a halál hősi, másnál félelmetes, dicső vagy megalázó. Van kinél érthetetlen, értelmetlen, és akad, (mint pl. én), aki gúnyolódik vele:
…
Majd, ha mégis meghalok,
fenn az égben
az Úristen hasát fogja,
mert végig rajtam kacagott.
(Nekrológ)
Babits Esti kérdésében illogikusnak tartja a létezést; miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő? Más helyütt, ezt írja:
….
Óh éjszaka, aki naponta meghalsz,
taníts meghalni! Mennyit ültem e
hegy fölött, a hajnalok karzatán
s tűnődtem, milyen a halál? de egy
csillagot sem értem még rajt, mikor
a semmi mögé elbútt! sem a percet
mikor elhallgat a tücskök zenéje.
Minden úgy tűnt el, lopvást, mint az álom,
s a nap nem emlékszik a csillagokra."
(A nap nem emlékszik a csillagokra)
A halálérzetekben, az akkori, feltételezhető magány, az, ami leginkább riasztó. Az „egy szál magam maradok, ott valahol a megfogalmazhatatlanban”, s ez, ami visszafordíthatatlan. Az elmúlás, mint folyamat, percre sűrűsödik Szilágyi Domokos: Halál árnyéka c. versében.
AZ ÖREGEK
…..
csak állanak, a földet nézik, nem bátrak már és nem is félnek
csak állanak a sínek mellett, bénán, szinte szélütötten,
mint fecskék ha sunyi hálóba ütődnek gyanútlan röptükben;
így vesztegelnek vakvágányon kivénhedt, .keshedt mozdonyok,
így ácsorognak kiürített városban tétlen házsorok,
így gunnyasztanak bombázáskor a tépett fák, a mit-sem-értők,
így vár a sebesült, ha arca lelógó hús s nem lát a vértől,
így ül óvóhelyen az asszony, kinek férje meghalt a fronton,
így ül üregében a szem, ha napokig nem ülte álom,
a csillag, ha elhagyta fénye; az ég, ha kékje széttörött;
a Föld, ha akasztó-hurokká fonódtak derűs délkörök,
a Nap, hogyha bombázó-rajjá vált a békés bolygósereg -
az ág, hogyha csóktalan őszön a lomb szótlanul lepereg,
s meghal a zöld, s haldoklik már a piros, sárga, a lila –
csak állanak, néznek a töltés vigyorgó kavicsaira - -
A költészet mindig azt mutatja, hogy mennyi az emberi – halljuk gyakorta. Mennyi az emberi bennünk és másokban, amit a költő észlelni tud.
Valahol olvastam, hogy nem a halál fáj, hanem az élet, mint például József Attilánál:
Kívül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz,
az asszonyhoz úgy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
….
Nagyon fáj … („minden”) – mondja József Attila ebben a versében. Fáj az, ami az élethez tartozik, s ez lehet az én, akitől megvonták, „mint kívül-belől menekülő élő elől a legutolsó menedéket” vagy egy másik ember hiánya is.
Kosztolányinál a halál széthullás – írja Seres Viktória. Aki ma meghalt című versében szól erről. Úgy érzi, hogy aki meghalt, az kiszakadt a megragadhatóság közelségéből, idegen lett, elvesztette formáját. „Fülében csönd van, / szájában por és némaság."
…
Képek,
már megdermedtek és örökre
szépek.
Nem-élők,
mindent felejtő, mindent porba ejtő
henyélők,
kiknek kezéből a haraszt alatt
lassan kihullt a dús tapasztalat.
Nem tudja itt Newton az egyszeregyet,
fejére tompa éjszaka borul,
Kleopátra a csókokat feledte
és Shakespeare elfelejtett angolul.
Nem ismeri meg itt anya a lányát,
sem a tudós ezer bogos talányát.
Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl
az áhítat, az ima és a csók.
Idézetek egy régi-régi műből,
kilobbant sejtcsomók.
(Halottak)
Van néhány dolog az életben, ami megismételhetetlen. Ismereteim szerint (eltekintve a reinkarnációs elméletektől) ilyen a születés, a halál…De ahogy viták vannak a kezdetről és a végről, hasonlóan eltérnek a megítélések a halál jellegéről is.
Lehet, hogy létünk, nem is fogantatásunk pillanatában kezdődik. Hiszen szüleink ivar- és petesejtjeiben, génjeiben, már ott vagyunk. Amikor az újszülött felsír, ez lesz minden eljövendő szorongás kezdete. E tárgy nélküli félelem neve: a halál.
A születésnek és az elmúlásnak, kiemelt szerep jut minden művészetben, akárcsak a köznapi életben. Művésze válogatja, hogy könnyedén, rettegve, hihetően vagy azt tagadva, stb. ábrázolja. Ilyen, kissé bagatellizáló jelenség, a különböző mesék, hiedelmek szövögetése is. Az például, hogy ha valaki meghal, a lelkét a Holló viszi át a másvilágra. De olykor, hiba csúszik a dologba, mert ha a végtelen szomorúság a lélekben nem tud megnyugodni, akkor néha, de csak néha, a Holló visszaviszi a lelket, hogy a rosszat jóvá tegye. Minden évben egyszer, az Ördög éjszakáján a Holló kiválaszthat egy lelket az igaztalanul meggyilkoltak közül és visszahozhatja az elmúlásból, hogy befejezhesse küldetését.
Vegyünk egy példát arra is, mikor a halál méltóságteljes, szinte fennkölt. Kányádi Sándor Tamási Áron sírjára c. versét idézem:
Négy szép holló talpig gyászba
rászállt a két cserefára.
Tövig égtek a villámok,
ragyog újra a magasság,
leng a fény a lomb közt, mint a
kaszák, mikor fölakasztják.
Ősszel aztán a két vén fa
bronzba önti lenn a hantot;
jönnek majd és megcsodálják,
mint egy ledöndült harangot.
Farkas üvölt, öltözködnek
a hollók majd patyolatba;
csillagot tart ölelőleg
karjaiban a két nagy fa.
Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.
Végül, - bár nem jó szívvel, - egy utolsó változat. Az ölés és a halál mámora, uram bocsá’: „gyönyöre”, eljutathatja az alkotót a morbid, a nihil, a horror határáig is. Sajnos, ez épp olyan „emberi”, mint bármely életellenes cselekedet. Ilyen lehet a kegyes halál is. Találtam erre is példát a Nagy Lajos által írt, egy szenvedő, halálát váró ifjú és a jólelkű, szelíd öreg történetében:
„A szelíd öreg biztatón és edzőn nézett az ifjú szemébe - még kéz a kézben lépdeltek, két bús ember: egy ifjú elhullt és egy erős. Az ifjú gyengén bicegett s némán folydogáltak a könnyei... Az öreg egy padhoz vezette, leült és gyöngéd erőltetéssel leültette maga mellé... Most végtelen jósággal nézett rá, hosszú ideig meredtek így az egymás tekintetébe, s az ifjún ismét viharos sírás vett erőt. Hátát a fehér pad támlájának vetve mindkét kezét az arcához emelve zokogott... Szelíd mozdulással hajlította most az öreg az ifjú forró fejét puha keblére... Az öreg megsimította az ifjú homlokát és szép lassan elszállt a sírás. Már csak kisgyermek módjára szepegett... Aztán egészen elcsendesült... Már sűrű volt a homály és sejtelmes és felséges volt a tiszta csend... Az öreg jóságos mozdulattal vezette bársonynál lágyabb kezét az ifjú meleg szegény arcán és az meresztve apró szemeit mélységes csodálattal nézett derült, jó tekintetébe... és szemei álomba ringón hunytak le... A bársonynál lágyabb, meleg kezek az ifjú meztelen nyakára ejlettek, szelíden simították, tapintották azt... Az apró szemek újból felnyíltak és újból lecsukódtak... A bársonynál lágyabb kezek most hirtelen megkeményedtek és a gyenge nyakat, szorítva ölelték át... A szemek rémülten nyíltak meg, valami torz hang indult kitörni, de görcsös vonaglással elhalt... A kis szemek kimeredtek, megvonaglott az arc, az utolsó kín röppent rajta végig, megvonaglott a test, utolsót feszült az örök nagy rémület, aztán elhalt; a padon heverő kar lassan lehanyatlott... A jóságos öreg gyöngéden és szomorúan emelte meg a főt, kihúzta alóla testét, fölállt és elfektette a testet a fehér és hűs padon... szelíden megnézte még egyszer és csendes léptekkel kezdett haladni a keskeny. szürkéllő utak egyikén...”
Ezt a jegyzetet csak abbahagyni lehet, oly nagy a példák tárháza. Ez a néhány példa, önkényes szemezgetés, és csupán gondolatindító. Bizonyára vannak, lesznek, akik mélyebbre nyúlnak a témában, jobb idézetekre bukkannak, amit citálni lehet.
Hosszú, nagyon hosszú életet kívánok hozzá…
* * *
