6. fejezet

Ez az ígéret megvigasztalja a gyereket. Sokáig nézik a besötétülő szobából az előttük elterülő tájban a tél színeit. Felgyúlnak a házakban a villanyok, mindmegannyi távoli karácsonyi gyertya, Lizikéék ablakából idelátszanak a karácsonyfa fényei. A gyerek elképzeli Lizike karácsonyfáját, a szoba hangulatát, a sok-sok apró vattapihét, amivel a másik kislány hópelyhesre díszítette a fáját. Aztán tekintete belevész a maguk díszes karácsonyfájába, s jó ideig elkalandozik, mintha minden ágon, s minden tüskén egy angyalka ülne, s árasztaná magából az ünnep hangulatát. Megnyúlnak az árnyékok, a színes égők több árnylatban, mint különleges fátyol, követik a kislány mozdulatait a falon; ahogy fordul, kezeit a levegőbe emeli, mesebeli tündérruhás alak mozdul ugyanúgy árnyképében. Kata elunja a játékot, végighasal a díványon, s kéri az anyját, ne kapcsolja még le a karácsonyfaégőket. Forognak a meleg levegőben a szaloncukrok, karácsonyfadíszek, kézzel hajtogatott, aranyra, ezüstre festett csillagok, tobozok, diók, rengeteg angyalhaj, s az odaátról kapott csillogó-villogó színes arany-gömbök, visszatükrözve a szobát, s a közelben heverő gyerek arcát. Kata addig bámul a fára, míg erőt vesz rajta az álom.

Az asszony derekát a meleg kályhának támasztja, a másnapra gondol; milyen gyorsan elmúlik az ünnep. Mire odaér, hogy minden kész, az ennivaló, a rend, akkorra vége. Elveszett valahol a gyerekkorral, a család gondjaival, a fizikai fáradtsággal, vagy a megváltozott időkkel az a bentről jövő békességes, meghitt, egész Adventben megélt csodaváró öröm. Vajon hol veszett el? Valóban a gyerekkor elmúlása, a felnőttség, a több teher oszlatta szét, s tette a köznapokból még mindig kiemelkedő, de már halványabb, fénytelenebb napokká? Vagy a háború; az a rengeteg halál, az a sok hiába mondott jaj Istenem; vagy ami közvetlenül az utána következő években történt? Hová lett? Munka régen is volt, végtelen sok, és az, hogy akkor nagyobb volt valamivel a bőség; az nem annyira hiányzik. Elveszett valami mindenkiben. Olyan nehéz felidézni, s megtartani az ünnepnek kijáró érzéseket, kizárva a tegnap, a holnap szorítását.

Távoli harangszó hallatszik. Vajon milyen az új pap? Milyen szónok? Berti majd beszámol róla. Erzsike emlékeiben felidéződik az anyja hangja: „Elég nekünk az öreg pap miséje, itt a kastély kápolnájában. Ez az új, ez a szép szavú pap se több mint a többi. Én csak egy falusi asszony vagyok, de látom a sok ostoba nő szemében azt a különös csillogást, ami odaviszi őket, amivel odahajtják a családjukat. Ezek nem a miséért, nem is a nagyobb templomért mennek! A pap miatt, a férfi miatt, azért vannak mind megbolondulva.” — most szakadt fel ez az emlék, pont most, pont karácsonykor?

Megborzong. Kezével megsimítja a kályhacsempéket, egyenletesen meleg mind a tetejétől, az aljáig. Kint fúj a szél, hallani, ahogy a kéményben hol halkabb, egyre erősebb a zúgás. Néha pattan valami a szekrényeknél, az eresztékekben azonnal érezni a szoba legkisebb hőmérsékletváltozását. A gyerek egyenletesen szuszogva alszik, mindig a karácsonyfa felé fordulva. Erzsike tekintete megáll a fán, a meleg levegőtől himbálódznak rajta a cukrok és a díszek, a fa mögött lévő toalett-tükörben megkettőződik, karácsonyfa-végtelennek tűnik az egész. Ezernyi apró ezüstös fényecske villog, bennük az összes hajdani karácsony. Milyen rövid az ünnep! Holnap még tart, de a délutánba beleszíneződnek a rákövetkező napok árnyai.

Berti későn ért haza. Mindenkivel találkozott az utcában, aki az esti órákban még kinn volt valami miatt. Zöldi bácsi a templomból igyekezett hazafelé, s jót beszélgettek a hóról, a hidegről, meg a tüzelés gondjairól. Az öreg szereti Bertit, mert nem kell a férfinak sokat magyarázni, ha a kertről, vagy bármi házkörüli dologról van szó. Fél szavakból értik egymást. Berti pár percre betért hozzájuk boldog ünnepet és újévet kívánni, mert erre később nem lesz ideje, s ez a szokás évek óta kialakult közöttük. Újév után majd átballag hozzájuk az öreg pár jó szóra. A néne felemlegeti, hogy a kislyány, így mondja; kislyány, még nem jött át megnézni az ő karácsonyfájukat. Nekik amerikás alig negyven centi magas műfájuk van, rászerelt parányi harangokkal, házikókkal, meg mindenféle mütyürrel, ám olyan élethű, hogy mindenki megcsodálja, akinek a nénike megengedi.

Babérosi bácsi a teheneit itatja, nyög a kerekes kút, ahogy az öreg hatja a láncos vödröt a vízig, meg vissza, húzza, emeli a szíjas, magas ember a terhet. Télidőben bőviben ad vizet a kút, nyári szárazságban, mikor elapad, a hídon túlról, a vezetékes közkútról hozza az öreg, vállára tett rúdon a két vödröt. Apró, görbe lábain igyekszik az öregasszony sajtárral a kezében az istállóba, fejni fog, a kuncsaftok jönnek a tejért. Csupa kisgyerekes jár ide, ünnepbe bolt nincs, kell a friss tej, s akkor is meg kéne fejni a tehenet, ha csak a malacok elé öntené.

Bereckiné készül az esti fejéshez. Ők az udvar hátsó végében laknak, egy tető alatt, külön bejárattal Babéroséktól. Náluk van villany, az öregeknél pertóslámpa világít. Az istálló egyik végén Babérosiék, a másikban Bereckiék tehenei vannak. Az asszony sovány, kicsi termetű, kezében nagynak látszik a vödör. Ellátta az ura a jószágot, a nagy fiúk nem tudnak fejni. Megy hát az asszony, mivel más választása sincs, aztán kihordja a tejet a házakhoz. Csendes egymást kerülgetésben van a két család a portán. Ellentét forrása a tehén, a tej, mert mindkettő úgy érzi, őt rövidíti meg a másik, bár a tehénkék nem tudnának annyi tejet adni, hogy minden vásárlónak elég legyen, mégis, rossz érzést kelt mindkettőben a másik gazdálkodása. Köszönésen túl más közölni való nem zavarja meg a közös udvart.

Babérosi gyerekeik mind családosak, csak a legkisebb lány lakik velük, az a lábát se tenné ki az ólba. Nem azért tanultam, mondogatja, s ha otthon van, a körmét festi, a hajával van elfoglalva. Semmibe veszi szülei munkáját, azok ráhagyják a dolgot, az öregasszony felnéz a lányára, mert az, irodista, könyvel, finom kézzel jár. Babérosi bácsi mikor megsokallja a kisasszonykodást, folyamatosan káromkodik vagy fél napot, s megígéri a lánynak, hogy rá aztán nem számíthat. Ica hallgat, olyan, mintha nem is hallaná az apját. Ma sincs itthon, elment az udvarlójával valami rendezvényre, amit a fiú munkahelyén szerveztek. Babérosiék szokás szerint megtartják a karácsonyt, az asztal közepén áll a feldíszített alig méteres karácsonyfa, az ételeket is megfőzte a mama, csak hát üres az egész, a komódon lévő képek nem pótolják a távollévőket. Valamikor nem így képzelték, hogy a gyerekeik odahagyják őket vénségükre, s karácsonykor sem nyitják rájuk az ajtót. Még gazdálkodnak, míg bírják, mert ezt szokták meg, e nélkül nem élet az élet. Ma, a reggeli munka után felöltöztek, elsétáltak a templomba. Este nem mennek sehova, fáradt a láb, nehéz a test, jobb ilyenkor hamar nyugovóra térni.

Berti emlékeibe beletörnek ismét Perbenyik emlékei, mikor ünnepeste nekik az volt az első dolguk, hogy a gazdaságban minden rendben legyen, csak ott sokkal több állatot kellett ellátni. Náluk az asszonyokat karácsonykor, nagyünnepkor nem engedték ki fejni, az a férfiaké volt. Hogy igyekeztek! Hogy aztán az esti misére kimosakodva, ünneplőbe mehessenek a családok. Tengernyi volt a dolog, s az ünnepre előkészültek, hogy maradjon idő a közös, bő étkezésekre, templomba járásra. Maradt is. Mindig maradt.

Busa a kapuban áll, jóestézik előre, messziről. Berti kezel vele, aztán meghallgatja a férfit, aki elégedetlenkedik, hogy az őszön nem sikerült túladni a házon. Ezek a pestiek most megint itt voltak. Alkonyat óta lesi, mikor jönnek erre. Jöttek, de egy szót se szóltak, hát nagyon úgy néz ki, hogy ezekből nem lesz vevő. Pedig milyen jó ház ez! Tudja azt Ferenci úr. Berti mosolyog magába, hogy mekkora úr ő a Busához képest, azt tán megállapítja, hogy igen az. Ő úr. Busa elenged néha egy cifra mondást, s mikor istenelni kezd, Berti rászól, hogy szomszéd, karácsony van. Busa elpirul. Ezzel a szomszéddal szemben nem merne kereket akasztani, még részegen sem, hisz látta eleget mikor Berti embertelenül nagy terhekkel, munkával megbirkózik. Tartott az ilyen kemény, határozott emberektől. Most meg érzi, ha ő akart beszélgetni, hát tartsa be a formákat. Busának nincs semmi karácsonyi hangulata, azért öltözött föl, mert remélte, hogy a vevők bejönnek. Az asszony szintén hétköznapi ruhában ünnepelne, ha nem ezek a pestiek. Templomba se mentek. A gyerekeket elküldték, de ők ki se mozdultak egész ünnepbe. Berti hallgatja még néhány mondaton át a ház dicséretét, aztán elköszön, a másik Busára gondol, aki a gyerekeivel együtt szépen, ünnepélyesen felöltözve részt vett a karácsonyi miséken, s ma, mikor a havat seperte, még ünneplőben volt, beinvitálta a szomszédot, mármint őt, a szomszéd utcai szomszédot, hogy nézze meg az új istállóját.

Mire hazaér, eszébe jut az a karácsony, mikor a legkisebb húga olyan öt éveske volt, s ki kellett menniük a gangra, hogy az anyjuk a feldíszített fát kihozza a kamrából, s meggyújtsa rajta gyertyákat. Anyjuk, az ünnep hangulatától eltelve (egyébként volt benne hajlam és hajlandóság a vallásosságra, s ahány ünnep volt, azt mind tudta, ment a misére, vitte magával a gyerekeit), áhítatos arccal nézte a fát, ki-kipislantva az ablakon gyerekeire. Álltak kinn, kabátosan, Berti tartotta a húgot, a gyerek szeretettel csimpaszkodott a felnőtt, akkor már huszonéves férfi nyakába, mikor váratlan esemény zavarta meg odabenn a kezdődő ünnepet. Mamuka, ahogy az anyjukat hívták, mellé lépett a hokedlinek, és leesett a földre a nagy gyertyagyújtogatás közben. Hogy mennyire ütötte meg magát, azt nem lehetett tudni, akkoriban a falusi nők több réteg szoknyát és vastag, hosszú szárú téli bugyogót hordtak, de az esés után jajgatni kezdett. Kint a család megijedt. Az apjuk, aki segített kicipelni a fát, kiszólt, hogy nincs semmi baj. Az asszonytól átvette a gyufát és meggyújtotta az utolsó gyertyákat. Benn mamuka megrázta a csengőt, s eljött a Jézuska. A tornácon a lányok elkezdtek énekelni. Csodálatosan, tercelve szólaltatták meg a karácsonyi énekeket. A kicsi örömében kacarászott. Aztán abbahagyták az éneket, pontosabban szólva nevetésbe fúlt a kántáló szándék, mert Berti mondott valamit. „A nagyjézuska leesett” — jött ki a száján, kicsit hangosabban, mint kellett volna, mire a testvérek elkezdtek nevetni, s megszakadt néhány percre a kántanóta. Eztán következett a baj. Mamuka felugrott, s jajgatva, kiabálva szidta az ünneprontót, peregtek a könnyei, elszáll belőle az emelkedett érzés, keserűségében, sajgó csontjait tapogatva dohogott. Szerencsére az ura, aki szintén Berti volt a keresztségben, uralta a helyzete, s örömének adott hangot, hogy milyen jó, semmi baja az eséstől. Aztán mikor a hahota kinn véget ért, Berti, hogy mentse a dolgot, elkezdte, s eleinte egyedül, aztán a testvérek bekapcsolódásával végigénekelte az összes karácsonyi éneket. Soká emlegették a környékbeliek a messze hangzó, csengő kántálást.

Bizony régen volt az az akkor este. Szétszóródtak a világban, tán sosem fognak még egyszer mindannyian együtt karácsonyolni, s az a tiszta, csengő hangú énekszó évtizedekkel ezelőtt elszállt a hideg, havas karácsonyestével, a gyermekkorral, az ifjúság bizakodó, reményekkel teli éveivel, elvitte a háború, a rengeteg emberi baj, határok vágták darabokra a népekkel, lelkekkel együtt a földet.

Halkan beszélgetnek, mert a gyerek alszik, talán fel se ébred reggelig. Az asszony óvatos mozdulatokkal lebontja az ágyakat, könnyű paplant terít Katára, az sóhajtva fordul, s szuszog tovább. Felemlegetik a rokonságot, kinek írtak, s ki válaszolt a karácsonyi üdvözletre. Berti bekapcsolja a tv-t, a híradó képei peregnek, idegesítő háborús hírek a világ messzi tájairól. Hamar megelégeli, kattan a gomb, a kép eltűnik. Erzsike érzi, hogy álom száll a szemére, gyerekkori mondókák elevenednek fel; „Megy a kasza, halad a sor, majd aludjunk karácsonykor.” — aludni kéne. Berti egyre ritkábban mond valamit, aztán horkolva aludni kezd. Az asszony leoltja a villanyokat, a fenyő fényeit, a kislámpát. Itt-ott felvillannak a karácsonyfa ezüstös díszei a függöny résein beszűrődő fényben, a kályha ontja a meleget, néha pattan valamelyik bútor. Kinn csendes az éjszaka, hangtalanul, laza pelyhekben ismét esni kezd a hó. Száll, száll, óriási pihékben.

Újév délutánján Kata örömmel futott be a házba, a kerítésen túl Zsazsát és Lórikát látta jönni, először alig ismerte meg őket, nénje valahogy olyan nehezen, lassan jön, Lóri karolja, és más valami, nem olyan, mint lenni szokott, keresztapa sincs velük.

Erzsike nyitja a kaput, a húg hangosan zokog, súg valamit, aztán hátra pillant, hogy kíváncsi szomszéd nem áll-e kint a szomszédban.

Míg levetkeznek, Berti nagy kosár fát hoz be, cipőjét a dupla bejárati ajtó közében lerúgja, zokniban megy tovább, megrakja a kályhát. A gyerek téblábol, minden annyira más, mint szokott lenni, és senkit nem érdekelnek a villany karácsonyi gyertyák, csak nénje szól rá, hogy ne huzigálja ki-be a konnektorból, mert még megüti az áram.

Alig esik szó, míg körül ülik a nagy asztalt, a fenyőfa ágaira Lóri csillagszórókat tesz, és meggyújtja, Kata odaáll mellé és segít neki, a nagyfiú átadja az öngyújtót, hogy a lányka felszikráztassa a csillagszórót. Tavaly még alig merte meggyújtani a gyufát, magától elfelé húzogatta, akkor tanulta meg, hogy hogyan kell.

Zsazsa szeme piros, sóhajtozik. Berti legszívesebben felugrana és elmenne beolvasni a sógornak, talán még meg is rángatná. Micsoda elvetemültség ez, hogy nem bírja magát türtőztetni, hogy nem tudja a nőt kívül hagyni a családon! Jól néznénk ki, ha minden férfi így cirkuszolna, ha egy kicsit…

Erzsike csitítja mindkettőjüket, Berti befele hosszan hallgat, és el-elönti a pír, mikor a férfiakról általában beszél a felesége. Van miről hallgatnia, és jobb, ha az asszony általában beszél. Hogy ennyi mindent észrevett, ennyi mindenre rájött, az a férfiben most tudatosul.

Erzsike nem tud használható tanácsokat adni, hiszen mikor neki lett volna szüksége ilyenekre, akkor egyedül volt, senki rokon nem volt a közelében. Az idő jó gyógyír, és jó orvosságnak bizonyult minden alkalommal, főleg az otthon, türelemmel, napi egyformasággal, sok munkával megélt idő, ami mögött lobogott a félelem, a veszteségérzés, takarva a mindennapokkal, aztán ahogy múltak a hetek, hónapok, mindig az idő, az együtt leélt, átélt idő lett a győztes és elhalványultak, elkoptak a jelen férfikísértő alakjai. Mind. Az időt egy sem bírta túlélni. Talán a feleségi sírást, jajgatást, azt igen, attól erőre kaptak volna, de az idő, a közönyösnek ható, egyformán pergő, egyformaságában szürkítő idő, az minden alkalommal elmosta ezeket a kísértet-szeretőket, unottá, átléphetővé tette a csábítót, s az út sose volt elzárva, hiszen a feleség, az asszony, az én drága egyetlen Erzsikém — ahogy Berti nevezete hol kedveskedve, hol hízelegve —, az állandó és biztos volt, évek láthatatlan, elszakíthatatlan szálaival egymáshoz kötve őket.

Csak idő — Zsazsa hitetlenül hallgat, fel-fellobban szemében egy reményszikra, aztán ismét erőt vesz rajta a félelem, és sírni kezd.

Kata a díványon ültében összekuporodva elalszik, belül annyira rossz valami, mindenki beszél, érthetetlen dolgokat; nem lehet beleülni nénje puha ölébe, ami sokkal jobb, mint a Mariska öle, és illatosabb, mert most nénje nincs jól, ekkora gyereket meg nem bír tartani.

Lórika, Lóri hallgatagon ül, néha az órára pillant. Nem múlik az idő. Az anyja felváltva sóhajtozik és sírdogál, kifogytak a szóból, ismét a kínálás, a másról beszélés következik. A fiú a kint hangjaira figyel, az apja az ígérte, utánuk jön.

Babérosi Jolán hazaköltözött az urával meg a kisfiával. Épp kapóra jött nekik, hogy Bereckiék megvették a patak túlsó oldalán a hosszú, városból kivezető út legszélső házát. Az utcabeliek elcsodálkoztak, ez a hirtelen vásárlás, és az a hír, hogy mindez készpénzért, olyan hihetetlennek tűnt, amin egymás közt és magukban sokáig nem tudtak napirendre térni a sokgyerekes szegényen élő családot ismerve.

Ezzel a Berecki család egy csapásra eltávolodott a többiektől, ami nemcsak a patak, a híd túlsó oldala miatt volt; eztán nekik lett a legjobb, legnagyobb házuk a környéken: három szoba, nagy spájz, konyha, a konyha alatt pince, a konyha egyik sarkában díszes pincelejáróval, előszoba, teraszos bejárat, betonjárda a kiskapuig, a kert utcára vivő végéig kővel kirakott út a telek utcára járó végéig. Amint átvezet ez az utacska a háztól az útig, olyan, mintha egy parkon mennének keresztül, hátul valahol a tágas ház, aztán a gyümölcsfák közt, virágokkal, rózsával felfuttatott kovácsoltvas ívek alatt ki a forgalmas útra a szabályos, szépen kirakott köves kijárat. Csapvíz, melynek nyomán felvirágzik évről évre a kert, nincs aszály, csak az estét kell megvárni, míg elmúlik a nappali locsolási tilalom.

Váratlanul megnőtt a tér, a gyerekeknek saját szobájuk lett, két fiú még otthon lakott, nekik egy közös, a kislánynak egy keletre néző, a szülők változatlanul maradtak a konyhában, az volt a nappali, az ebédlő, s nekik a háló, csak elválasztották az ágyat egy függönnyel, ami így sem fogott el sokat a tágas térből, ez konyha egészében akkora volt, mint az előző lakás.

Téli disznóvágás után meghívták a régi utcabelieket, akiknél ők is vendégek voltak ez idáig a torban; azok jöttek jó szívvel, álmélkodtak a tágas lakáson, a nagy kamrán, és a vacsora alatt elindult a szokásos adomázás; ám valami más volt. Megmagyarázhatatlanul eltűnt, ott maradt abban a kicsi házban; ezt a házigazdák úgy élték át, hogy a többiek irigyek; a volt szomszédság pedig azt érzékelte, hogy Berecki kihúzott derékkal ül egész este, a szokottnál kevesebbet iszik, fejét feljebb tartva pillantgat körül, s gyerekek eltűnnek, ki az udvarra, át a szobákba.

Egy ilyen torra készülődő délutánon a legkisebb Berecki gyerek, az egyedüli kislány a sok fiú között, a Margitka és Kata, aki átkéretőzködött egy kicsit Margitkához, elunták magukat. A disznóölés-szagú, hangos férfibeszéddel teli házban, észre sem vették: átmentek, a másik, a bolt mellett lakó Bereckiékhez, ahol volt egy egyke, tőlük idősebb kislány.

Erzsike nem szívesen engedte át Katát; túl messzire esett ez a gyerek eljárásaihoz képest, meg a híd másik oldala, a forgalmas, gyárak felé vezető út is aggasztotta, s ki nem mondva az, hogy a volt utca beliek eltávolodtak, talán még tolakodásnak veszik, ha a kislány odaállít ilyen nagy munkájuk közben.

Ez a Berecki kislány mindig úgy volt öltözve, mintha most indulna a vasárnapi misére. Az anyja nagyon ügyelt rá, hogy ruhájának, masnijának, később nagyobb lánykaként minden holmijának, és a hozzátartozó cipőnek, táskának színe, anyaga összhangban legyen. Szívesen vette a nagyobb lányka a két kicsi érkezését, de rögtön közölte, neki sok a leckéje, üljenek le, van ott rajzlap, színes, rajzoljanak. Aztán körülményesen megtöltötte tintával töltőtollát, és elkezdte írni a leckét. Matematika — mondta, és a lányok nagyot hallgatta rá. Kata, mikor a nagylány sóhajtva lette a tollat, megkérdezte, hogy mi az a matematika, mert eddig még erről nem hallott. A két másik hangosan felnevetett erre a kérdésre. Milyen buta is ez a Kata! — Györgyike elsős gimnazista volt, Margitka meg már hetedikbe ment az általános iskolába, Kata csak jövőre lesz elsős.

Gyöngyözött a nevetés, a két másik lány szemében felgyúlt a fölényt mutató fény, Kata belepirult a szégyenbe, hogy ő még ennyit sem tud, de valami szomorú hidegség is átjárta. Mert neki voltak unokabátyjai, akik már annyira nagyfiúk, hogy főiskolára, meg egyetemre járnak, és azok soha nem nevették ki, legalábbis, ha el-elmosolyodtak a kérdésein, szeretettel megmagyarázták neki, mi az, ami erre a kérdésre a válasz, vagy egyszerűen annyit mondtak: ha iskolás leszel és tanulsz, akkor megérted. Csak tanulással lehet megérteni. — És Kata ezt mindig elhitte nekik.

Lassan elcsendesült a lányok kacagása, Györgyike észrevette, hogy hibásan oldotta meg a feladatot, megpróbálta kiradírozni, a radír néhol felszedte a füzetlapot; aztán egyetlen ferde vonással áthúzta: rossz; és közben összepillantásukat belül súlyossá tette az arcukon átfutó pirosság. Kata csendben nézte őket, és eszébe jutott, hogy mikor legutóbb náluk volt az az unokabátyja, aki orvosnak tanul, akkor átjöttek a szomszédból a nagyobb lányok, csak úgy, mintha mindennap odajárnának, és akkor vele mindenki kedves volt. Györgyike is. Finomabb hangon beszéltek, és egyiküknek se kellet zavarba jönni, hogy a az egyetemista olyanokat mondjon nekik, mint amit Margitka unokafivére mondott nem régiben Katának; „majd egyszer, ha nagyobb leszel olyat fogok veled játszani, hogy azt megjegyzed”; amit Kata nem értett, de belülről szégyen és ellenkezéssel vegyes düh töltötte el, és azóta ritkán ment Margitkáékhoz, vagy azonnal hazament, ha ez a fiú is ott volt; mert ezek a szavak valami bizonytalan érthetetlen veszélyt jeleztek. Hát ilyen szavakat náluk nem hallottak a lányok. Most nevetnek, Kata hallgat, igyekszik leküzdeni kibuggyanó könnyeit: ezek nem láthatják meg, hogy mennyire fáj belül. Aztán mama, ha mama észreveszi a sírás nyomát, akkor nemcsak ide, de a többi szomszédhoz se engedi át. Mindjárt hazamegy, csak múljon el ez a sírhatnék!

Hosszan tartott a csend.

A két nagyobb lány hirtelen elunta a kisebb társaságát, és Margitka megjegyezte: már biztosan keres az anyukád. Haragudni fog, hogy átjöttél velem — ebből kifelejtette, hogy ő maga indítványozta az átjövést —, Elég nagy vagy már, haza tudsz menni egyedül.

Kata haza tudott menni egyedül. Ekkor, ezzel a haza tudsz menni egyedüllel ért véget Margitkával a gyerekkori barátság. Sokáig ott maradt a tudsz kiejtésének, úgy, ahogy Margitka mondta: tuccc, hosszan nyújtva a c-t; valami kellemetlen mellékhangja.