Mindenszentek

Színes esőként a sárga meg barna

levél hull, ömlik aszfaltra, talajra,

kopott füvön a tarka levélpaplan

múló nyár, szín, játék az őszi napban.

Egyszerre zöld, rőt-sárga, rozsdabarna,

visszabomlik a levél az avarba…

Hull. Földre, avarba. Visszahull minden,

a mécsek ragyogják: nincsen már. Nincsen.

Forog, üt az egyéni idő-óra,

rákondul levélre, gondolkodóra…

és közben fel-feltámad a félelem,

a nincs, a megérthetetlen végtelen

dimenzió, az a végső, a másik,

mire tán csak a megfáradt agg vágyik…

s belül, tudva-tagadva elviselni,

hogy: „Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”

Fordul egyre a földi időóra,

rákondul a rosszra, és rá a jóra,

a van és nincs időbe belefordul,

érdektelen az, mi van itt, meg ott túl,

nem kell keresni, nem kell elviselni;

hogy „Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”