kortarsak

MIÉRT HALLGATSZ,

TAVASZI ERDŐ

Miért hallgatsz, tavaszi erdő?

Én együtt suttognék veled.

Imádkozom vagy átkozódom,

mindegy nekem. Mindegy neked?

Lázadj föl, rengeteg! Reménnyé

gyötrött zöldedre kérlek én.

Zizegsz csak - s megadás-fehéren

virágzik szilva és kökény.

Mindegy - benned leltem hazát, itt

legalább megtűr a közöny.

A fák közt szél vesszőfutása:

beléálmodhatom dühöm.

Hogy hittem én tebenned, erdő!

Hallgass csak! Ím, letérdelek.

Imádkozom vagy átkozódom,

mindegy nekem. Mindegy neked.

***

ÉJSZAKA, FEKETE MÉNES

Ó, éjszaka, fekete ménes!

Mezőimet végigtapostad,

de csikószem-csillagaid

mégis nekem világitottak.

Ó, éjszaka, fekete kendő

parasztasszony-erdők fején!

Szövetkezem a virradattal,

és gyászodat letépem én.

Sovány cserjék hófödte tájon -

porcelán tálban őzgerinc.

Sötétség, véres lakomádon

csontig pusztítasz engem is.

Bokorrá bűvölt paripám

sörényét szélvésszel cibálod.

Én erdőkkel, tornyokkal mégis

szétszaggatom hóhérpalástod.

***

IMA

Tömjénfüst-szürke fellegek.

A zápor olvasóját

morzsolják ráncos fák, - Miket

motyogsz Anyóka-ország?

- Könyörgök, holtjaim porából

hogy kendert ne növesszen,

kötéllé őket meg ne fonja

nyakam köré az Isten.

A keskeny hold fehér sebére

könyörgöm hajnalok varát.

Itt minden fűszál penge éle:

szétszabja a tücsök szavát.

Kötényemen vigyázva járkálj,

félve sandíts az égre éjjel!

Megvakít a tábornok-Isten

ezernyi csillag-rendjelével.

Vigyázz te is, haló porodból

hogy kendert ne növesszen,

kötélnek téged meg ne fonjon

nyakam köré az Isten.

***

ÁTUTAZÓKÉNT

Mint aki egy kihűlt váróterem

padján riad fel téli reggelen

s a pirkadattól átvérző üveg-

tető alatt a piszkos és rideg

csarnok zugában feltápászkodik

körülnéz és nem érti mért van itt

mi ez a nyüzsgés és mi ez a lárma

milyen nagyváros pályaudvarára

került s ez a körötte lüktető

tömeg mily bugyrokból buggyant elő

mért lökdösődik és hová siet

honnan fröccsennek szét a részegek

bicskás vagányok bekecses kofák

ingázók szabadságos katonák

rikkancsok pályamunkások kopott

disznóbőrtáskás hivatalnokok

törülközőket áruló polyák

batyus cigányok ténfergő diák

papírzacskót durrogtató bolond

pufajkás fáradt géppisztolyosok

borostás vén csavargók lányanya

soványka mellén síró kisbaba

rendőrök szajhák prédikátorok

mily óriási ágyék vagy torok

okádja őket s mért futnak vakon

ha parancsot recseg a megafon

mért rajzanak milyen vonatra várnak

miért vajúdnak és agonizálnak

semmit sem ért csak nézi félszegen

ahogy a szennyes messzi üvegen

a hajnal romlott vére átszivárog

s nem jut eszébe küldetés vagy átok

sodorta erre s honnan jött hova

merült miféle múltba otthona

mint aki egy kihűlt váróterem

padján riad fel téli reggelen

átutazóként úgy születtem én

s hideg a csarnok és a pad kemény

s ma sem tudom hogy honnan és miért

űztek ki mily halálos bűnökért

vezeklek míg lesújt vagy megbocsát

az Isten és utazhatom tovább

***

NEM VAGY ITT

Füvek, virágok esti hamva,

kátránnnyal itatott vizek;

mint ázott ing, hozzám tapadva

csattog, szorít a rémület.

Mint meglazult szeg, porba hullt már

a fény a lombrések közül;

puhány-magányom összecsúszkál

s ezüstlő nyállal megjelöl.

Hiányodhoz már szoktatom

magam, míg kék borosta serken

a csöndre, s rozsdás fájdalom

piroslik vasbavert szivemben.

Kiköpte szájából a zöldet,

sötétlő ásítás a fa,

embernyi árnyak gömbölyödnek

begörbült ágain:

akasztottak közt jössz haza.

***

SZERELMESVERS

Hóhullás-arcú asszonyom,

vetés-didergésem terítsd be!

Zuhogj, havazd fehér kötésed

feltépett rettegéseimre!

Mert fönn a Hold gonosz vigyorgás,

s mint hülyék nyála, csorg a fénye.

Reszketve bámulom - az Isten

belehülyült hát közönyébe?

Szőjél, te Zivatar-szövőszék,

oly sűrű leplet, hogy ne lásson,

ki sorsom ellen megtagadtam

gyomként tenyészni a világon.

Dermessz meg, hogy szét ne omoljak,

vagy vadvíz-üresség szemem

kötözd be, hogyha meg nem óvhatsz,

fehér kendőddel, Szerelem!

És jöjjön el a Te országod,

szenteltessék a Te neved...

Mint kenyeret, törd meg halálom

s fald fel, hogy egy legyek Veled!

***

TEMESVÁR. DÓZSA TÁBORA

Holnap - szügyig húsunkban

gázolnak úri mének.

Egy éj - s a virradat tüzes

billoggal csontig éget.

De ma - ma győztesek vagyunk,

jövőtlenek, de bátrak.

Hazudj hát még szebben, papunk!

Erjedj borrá, gyalázat!

Holnapra elvégeztetett:

bakó, bilincsek, börtön.

Hadd higgyük hát - ma még lehet -

országunk volt e földön.

Ha győzünk - tán a győzelem

fordul majd ellenünk.

S ha nem - kitépett nyelvemen

dadog tovább hitünk.

Ha győzünk - vértől részegen

királlyá tesszük Dózsát.

S ha nem - hát egy marad velem,

holtunkig osztva sorsát.

Vetéseket arat a tűz,

erdőn karóvá ég a fa...

Egedből nézz le ránk s utolszor

hazudj nekünk, Isten Fia!

***

PRÉDIKÁTOR-ÉNEK

Ím, két lélegzetvételed

között a csend vagyunk, Uram!

Sorsunkká dermed némaságod -

fordítsd ránk kegyelmed, ha van!

A meggyötört arcú vizeknek

is kín, ha kiürült egek

tükrei csak. Ezt lássuk eztán

óvó tekinteted helyett?

Mint félig béna nyelv, sajogva

forgunk az éj szájüregében,

még motyogunk, kemény fogakba

ütközve, túl minden reményen.

Tárgyakká hűlnek a szavak

és tömlöcfalakká tárgyak,

és szétszór közönyöd alatt

bennünket s elfelejt e század.

***