Amikor elmégy...

Szemedtől várom, hogy sorsom be ne csapjon,
hogy a nyári kék ég, csillag haldoklása,
a szemfedőm legyen,
s ne csókoljak többé, soha már senkit sem.

Ajkadtól várom, ne étkezésre várjon,
ne levegőt vegyen, csupán mert élni kell,
vedd el az enyémet,
hogy beléd szívódva, a szívedhez érjek.

A szívedtől várom, dobogjon csak értem,
és ne a holnapért, a köztünk fetrengő,
könnyes gubancokért,
s a régen szárnyra kelt, nekünk szánt gyermekért.

Szerelmedtől várom, szeressen lélekben,
mert az érzéseink szépsége megmarad,
testünk úgyis elmegy,
s új találkozásra, csak lelkünk született.

A lelkedtől várom, ne legyen már senkid,
és ne imádj mást, csak kezem érintését,
űzd el, ha ördög hív,
mások között te légy, hozzám hasonló szív!