A Kert

Nyáridőn az ember fia sokkal fontosabb dolgokkal van elfoglalva mint holmi egyszeregy. Mert ilyenkor eltűnik az iskola szürke, gerincet roppantó szigora és kitárul a végtelen. Megnyílik a világ és az ember újra a Rózsa Lovagjává válik, ha csak hónapokra is. Seprűnyelet csen kardfabrikáláshoz, vesszőt hajlít íjnak, amit persze elkoboznak tőle. De nem adja fel és újat készít. A kertben elbújva lehet. És nagyikám végre fapuskát fabrikál nekünk. Nem azért, mert megunta a nyavalygásunk, hanem azért, mert szeret.

Itt van idő pisztrángozni, ribizlit és piszkét falni a kertben. Ami csakis a nagyszülőké lehet, mivel egy jó kert olyan, ami csak náluk lelhető fel. Mert náluk van patak, égig érő cseresznyefa, borház oldalához lapuló diófa, szénapadlás, fekete ribizli sorokkal határolt, végtelenbe nyúló gyepszőnyeg, szilva és nyári alma, domb és pince. Persze a pincébe nem szabad lemenni, mert romos, a cseresznyefa magas, és ha mosatlanul eszel össze mindent, akkor elkap a szapora.

De a miénk volt a kert, ahol csentünk a szomszédtól és kergettek, vagy bevádoltak nagyapámnál aki türelmesen végighallgatta őket, aztán megmosta a fejünk. Hol mogyoróvesszővel, hol szóval, de gyakrabban nadrágszíjjal. És mesélt nekünk, és játszott velünk, ha az elevenség koromüvege kitisztult végre.

Uborka hajókat építettünk szívószál árbocokkal, a teknő alján megbújva Búvár Kund kései gyermekeként csaptunk le a gyanútlan német flottára. Kockáztunk és kártyáztunk. És dohányoztunk a szénapadláson, miután megint elvertek, de nagyon.

Esténként a napi csibészségtől fáradtan vártuk a fürdés előtti esti lábmosást. Mert le kell vakarni az ember lábáról az egész napi mocskot, a mezítláb rohangálás összes nyomát. Alvás a hegynyi dunyhák alatt, vagy a délutáni szunyókálás közben hallgatni a zápor cseppjeit, ahogy a szemközti tető mohos cserepein halkan szitálnak. Nézni, és mélyet szívni az édes levegőből. És visszatérni tizenéves napbarnított nyakkal, és együtt menni szentmisére nagyapával.

Aztán megnőttünk. Mert ez valahogy az élettel jár. Ha nem is az eszünk, de a szívünk bölcsebb lett a korral. És a kert elköltözött, ahogy a nagyszüleim is. Belesimultak az időbe. Nekem is van családom és a gyermekeimmel játszva a szüleim kertjében élem át újra az akkori időt. Mert igaz, hogy egy alföldi tanyán nincs patak, viszont van diófa, és égig érő cseresznye. Van kutya, és horpadt daktari.

És ott vannak ők, akik életet adnak a kertnek, akiket jó átölelni, úgy csontropogtatón. Akikkel jólesik nyáridőn a könnyű homoki bor, és színes minden szó, amit kimondanak. Mert csak velük lehetek megint gyermek. Vágyva az eltelt nyarak hevét, a langyos záport, és a málnahab édes zamatát. És tényleg más volt tőlük a nyakleves is. Most már tudom.

Bennünket az együtt töltött idő tart össze. Ezt nem lehet kifizetni, pótmamázni, ajándékba adni, vagy hitelkártyáról vonni le. Ezt meg kell élni. Kikapcsolt TV mellett. Közös munkában vagy feküdve a szőnyegen kockát pakolva. Az udvaron kutyát kergetve, vagy a réten kosbort csodálva. Együtt. Mindig ott fogunk napozni azon a domboldalon, a romos pince mellett. És enni a szedret, szedni a piszkét. Este szalonnát sütni és tátott szájjal nézni a csillagokat. Gyermekként, betöretlen kamaszként, és kortól reszkető kézzel. Melegedve egymás fényénél, anekdotázva, és hallgatni nosztalgiától édesbús csendben, ha az eltávozottak szavait meséli egyikünk. Ízesen, egyszerűen, szeretettel telve. Lehet, hisz magunk közt vagyunk.