A rigófütty a régi…

Boldog idők!

Amikor még fáraók isteni tekintete vigyázta a piramisok épülését!

Amikor még vad indiánok száguldoztak bölényeik porzó nyomában a szűz amerikai földeken!

Amikor még büszke paripák patái koptatták a pesti macskaköveket!

Amikor még méhek készítették a mezők illatos virágaiból mézüket, amikor még édes volt a tej, amikor még furulyán játszva terelte nyáját a forró Alföldön az a sok, névtelen juhász.

Elmúltak.

A piramisokat és a fáraókat elnyelte a sivatag, a bölények nyomát elmosta az indiánok vére, a macskakövek elnémultak, többé nem lépked rajtuk nesztelen a titokzatos lámpagyújtogató. A tehenek könnyétől keserű a tej, s minden nagysubás, vén juhász átterelgette már nyáját a békés, mennyei legelőkre.

Elviharzik mellettem az utca- egy álmok nélküli, fakó forgatag.

Ezt vegye, azt vigye, nálunk csak száz forint az üdvösség!

Ettől szép lesz, ettől gazdag- csak szívet, azt sehol nem adnak…

Befordulok a sarkon. Micsoda látvány! Húsz éve ilyen képek csak a legmerészebb filmrendezők vásznain keltek életre- mint szörnyű jövő. És tessék, én most benne sétálok egy rémfilmben, de alakításomért sosem kapok majd díjat és végső játékom jutalma sem lesz egyéb, csak egy- egy marék föld és halványuló emlékem, hogy élt és meghalt épp, mint bárki más…

S hogy én még láttam a holdat egy suttogó fűz mellett fürdeni a tóban? S hogy nekem még összekötötte eget a földdel a szivárvány?

Kérem, hiszen ki néz ma az égre!

Valóban. A dolgok túlhaladtak, az idő eljárt, a világ változik. Változnak a színek a hangok, az érzések.

Múltból ittragadt magányos vándor. Miben is lelhetnéd meg az egykor volt ártatlan hajnalok ízét? Mi az, amit nem sodort el magával ez az őrült kavalkád?

Eltűnődtem. Nem lehet, hogy minden megadja magát ennek a kornak. Kellett, hogy legyen, ami sértetlenül vészelte át a rómaiak hadjáratait, volt, amit nem zúzhatott szét a tatárdúlás. Biztosan volt legalább egy, a sok változás közt, csak egyetlen állandó, amit nem söpört el a romlás szele. Kiértem a ligetbe, mögöttem hörgött a beteg város. Magasan a fák koronájából, valahol az alkonyatban, trillázni kezdett egy madárka.

Hiszen ez az!- gondoltam- ez az a hang, amit kerestem! Ez a hang így köszöntötte már Árpád- apánkat is és így zeng majd fel, midőn egy eltévedt bomba végső táncba kíséri a Földet.

Mert porrá lettek a korok és királyok, de a rigófütty bizony a régi még!

Megnyugodva ballagtam hazafelé, hogy megtaláltam a csöpp szikrát, mely nevetve ölt nyelvet a tébolyult változásnak, őrizve a régi, dicső lángokat- de akkor, valahonnan messziről felhangzott mögöttem egy autóriasztót utánzó rigó éneke. Vijjogva búcsúztatta a lebukó napot és egyedül hagyott engem, szemben az új világgal, hadd kergessem ott az álmaimat, ahol már a rigófütty sem a régi…

***

.